• Nem Talált Eredményt

A szalámitaktika

A demokratikus nemzeti bizottságok helyett előbányászott régi közigazgatás tagjait igazoló-bizottságok vizsgálták. Kevés az elbocsátott, jóval több a Nyugaton vagy a háborúban, hadifogságban maradt köztisztviselő. Bár helyüket főleg a KP töltötte be, RM mégis elégedetlenkedett, hogy a közhivatalnoki kar – meg a katona- és rendőrtisztek, és a bírók – majdnem mindegyike a helyén maradt, és többségük éppolyan reakciós, mint Horthy szolgálatában. Credója szerint: „annál jobb a tisztviselő, minél jobb a kapcsolata a párttal” – mármint a kommunista párttal. Neki a független köztisztviselő reakciós.

Vita folyt a köztársaságról. Mikor fölmerült, hogy az elnök rendelkezhetne a honvédséggel, RM kijelentette: az utóbbi két évtized története megmutatta, hogy egy ember ítélete, ha köztársasági elnök is, „a nemzetre romlást hoz”. Akit nem a kommunista párt állít a tisztségébe, az ne kapjon szabad kezet szinte semmiben. Különösen, ha szókimondó vagy hajlíthatatlan. Olyan egyéniséget, mint Károlyi Mihály sem ő, sem Mindszenty bíboros nem látott volna szívesen az elnöki székben.

A Szabad Nép újévi számában RM azt ígéri: „1946 békét, kenyeret, jó pénzt, köztársaságot hoz a magyar népnek.” Az interjút Vásárhelyi Miklósnak (később az RM megbuktatására szerveződő pártellenzék egyik vezetőjének) adta ekkor, és a következő években is:

– Az interjú előtt félóra alatt megbeszéltük, miről fog nyilatkozni. Nem kért előre kérdéseket, én viszont felkészültem, és felkészítettek. Beszélgettünk, hogy erről meg amarról hogyan kellene szót ejteni, és amikor nagyjából megállapodtunk, behívta a titkárnőjét, és lediktálta az egészet, sokszor az előre megbeszélt kérdéseimet is. Akkor még olyan közvetlen volt, hogy nem éreztem megilletődöttséget sem, amikor beszélnem kellett vele. A koalíciós időbeli Rákosira nem lehet ráismerni a későbbi kíméletlen, kegyetlen Rákosiban. Kötetlenül 1946 áprilisában, a békéscsabai nagygyűlés alkalmával találkoztam vele. Az MKP megyei titkáránál

szálltunk meg mind a ketten. Este együtt vacsoráztunk, és ott csak anekdotázott. Olyan fordulatosan, érdekesen tudott mesélni gyerekkorról, diákkorról, az életéről, hogy élvezet volt hallgatni. A társaság középpontja volt, nem pusztán rangjánál fogva. Ez a találkozás növelte a rokonszenvem iránta. Az újévi interjú meg a csabai tudósítás után ő is felfigyelt rám, talán imponált neki, hogy a kommunista újságírók között is vannak, akik hozzá hasonlóan sok nyelven beszélnek, de nem voltam a kedvence.

RM javaslatára nyolc angol nyelvű lapot fizetett elő a párt (például The Times, Manchester Guardian, The Economist). A nemszeretem hazai újságok papírkiutalását a PB korlátozta. A belügyminiszter Nagy Imrének pedig a zárolt áruk forgalmát tiltó rendeletre hivatkozva le kell tartóztatnia pár embert.

Az ilyen utasításokat RM nem cédulán üzente. Pedig előszeretettel üzengetett erre a célra felvágott kis cetliken. (A cédulázás gyökere a börtönéletbe vagy az illegalitásba nyúlhat, ott volt szükség vészhelyzetben akár meg is ehető üzenetekre.) Ez aztán meghonosodott az egész pártban, minden apparatcsik íróasztalán ott állt a cédulatartó dobozka. „Farkas et!” – írta fel RM a megszólítást, majd következett egy-két mondat – a papírhoz képest nagy betűkkel –, végül az aláírás, egy hatalmas R., és a dátum, kötőjelekkel: 46-1-23. Gyöngybetűin látszik, hogy a századfordulón még tantárgy volt a kalligráfia, és a gyönge rajzoló is megtanulta a szépírást. Nem egy cetlit megőrzött. Például Szakasits 1946. januári üzenetét: ha „megszűnik – elsősorban rendőrségi vonalon – a birkózás és a vita közöttünk, garantálhatom a legteljesebb egyhangúságot minden kérdésben”. Majd fölsorolja Rákosinak a SZDP-vezetés B(aloldali), K(özép), J(obboldali) tagjait! Fennmaradt RM „szerelmi” üzenete is a szocdempárt vezetőjének, Szakasitsnak: „Komoly elhidegülést érzek. Mi az oka? Megy ez így?”

Az MKP igyekezett mindenre rátenni a kezét. A Központi Titkárság (KT) annyi káder-, segély-, útlevél- meg piszlicsáré üggyel foglalkozott, hogy ebbe majd’ belefulladtak. Főképp mivel a Titkárság több tagja – legalább államtitkárként – bekerült a kormányba. Végül a napi teendőket átadták az újonnan fölállított Szervező Bizottságnak. És az SZB egyre fontosabb fórummá vált. RM az SZB-nek is tagja volt, de csak elvétve vett részt az üléseken, azokat Farkas Mihály vezette, ám a munkát Kovács István irányította. Ő szervezte a pártapparátus tevékenységét. Az SZB figyelme mindenre kiterjedt. Közreműködésükkel lett például a Vasas a párt sportegyesülete (díszelnök RM, elnök Kádár János). 1946-ban ők hozták létre a Rákosi Mátyás Gyermekotthont, majd ott szervezték meg a munkás- és parasztszármazású lányok

„gyorstalpaló” óvónőképzőjét stb.

Kovács István (született Rosner Jenő) a párt diszharmonikus figurája eredetileg kárpitossegéd volt. Az első Rákosi-per idején 14 éves, és úgy képzeli, hogy a kommunisták bátor, nagy fejű és óriási tudású emberek. 16 évesen, 1927-ben állt be az ifik közé. Nincs húszéves, amikor kimegy a SZU-ba, és talán a Lenin-iskolán, a Moszkvában töltött három év alatt válik vérévé a bizalmatlanság. Itthon hamarosan lebukik. A börtönben RM rábeszéli a kemény kiállásra a tárgyaláson. Emiatt ő, a XXIII. rendű vádlott öt évvel többet kap társainál. A háború idején egy évig van szabadlábon, ekkor kerül be először a pártvezetésbe. Újabb letartóztatása után aknaszedésre jelentkezett, és megszökött. Hősiességét elismerik, gyanúsítgatásai (és dogmatikussága) miatt mégsem szeretik. Ő a párt szürke eminenciása, „főépítésze”. 1949-ben egyidejűleg budapesti titkár, szervezési osztályvezető, a Titkárság és a PB tagja, majd egy év múlva egyik tanúsítója a lecsukott Kádár János „bűneinek”. A Rákosi-korszakban is

„lebukik”, de vissza tud térni a csúcsra. Az értelmiség elleni 1955-ös „lincsaktíván” tartott beszéde után rajta ragad, hogy fafejű. Részt vesz RM megbuktatásában. Egyesek szerint azért, hogy első titkár legyen. 1956-ban őt is Moszkvába menekítik, és két évig nem engedik haza.

1962-ben kizárják a pártból, de négy év múlva visszaveszik. A „kemény magból” egyedül ő éli meg a rendszer bukását, sőt az ezredfordulót is az ultrabalos Munkáspárt tagjaként.

RM, a királycsináló, 1945 karácsonyán felajánlotta a kisgazdáknak a köztársasági elnöki széket, amire szerinte csak a miniszterelnök Tildy Zoltán vagy a párt országos elnöke, Nagy Ferenc jöhet számításba. Az FKGP többsége Nagy Ferencet támogatta. Tildy Rákositól kért segítséget. Mivel Mindszenty jelezte, hogy a volt református lelkész Tildyt nem fogadja el köztársasági elnöknek, RM csak őt pártolhatta, nem utolsósorban azért is, mert

„képlékenyebb” volt riválisánál. Nyíltan megmondta neki, hogy „kéz kezet mos alapon” őt támogatják. Nagy Ferenccel pedig közölte, „miután a reakció Tildy ellen foglalt állást, minden más jelölt a demokrácia vereségét jelentené”. A Kisgazdapárt úgy fogadta el Tildy jelölését, ha a határozott Sulyok Dezső lesz a miniszterelnök, ám ő a parlamentben a gyömrői rendőrök gyilkossága kapcsán fehérterrort emlegetett, mire RM és Szakasits feketelistára tette. És ki más, mint az MKP PB dönt arról, hogy Nagy Ferenc legyen a miniszterelnök. Ekkor érkezett el annak az ideje is, hogy Nagy Imre helyére a keményebb kezű Rajk László kerüljön a belügyminiszteri székbe. Bár a választásnyertes kisgazdák tiltakoztak ellene, de hiába. A köztársaságot végül 1946. február elsején kiáltották ki, és a szóba hozott jelöltek közül talán a leginkább megalkuvó Tildy Zoltán lett az elnök. Nagy Ferenc személyében először került egy parasztember a miniszterelnöki székbe.

Az új miniszterelnök megpróbálta pártját a választási eredménynek megfelelő szerephez juttatni. „Arányosítással” kívánt például azon változtatni, hogy a polgármesterek 80-90%-a baloldali. Kezdeményezte a földreform túlkapásainak orvoslását is. Mire az MKP kiadta a jelszót: „Földet vissza nem adunk!” Parasztküldöttségeket vezényeltek Pestre, és RM vezette őket a kisgazdavezetőkhöz, akik „beleestek abba a betegségbe, amit Marx parlamenti kretenizmusnak nevezett” (RM): azt hitték, hogy a választási győzelemmel eldőlt a harc. Az MKP a bányák államosítását követelte – 1946 nyarán el is érte. A Kisgazdapárt elszigetelésére márciusban megalakította a Baloldali Blokkot az SZDP, a Parasztpárt és a Szaktanács részvételével. Március 7-ére nagygyűlést hirdettek a „reakció”, az FKGP jobbszárnya – részben saját kormányuk ellen. Vorosilov Sztálinnal fenyegetőzve akarta megtiltani Rákosinak, hogy a feszült helyzetben az utcára vigye az embereket, de RM nem hallgatott rá.

A háromszázezres tömegtüntetés után már a SZEB-elnök is sürgette a kisgazdákat, hogy zárjanak ki hetven képviselőt. („Ki a nép ellenségeivel a koalícióból!”)

Az MKP az első pillanattól kezdve a szovjetek segítségével érvényesíttette elképzeléseit, szoríttatta sarokba koalíciós társait. A megszállók néhány közbelépése szinte „elegáns” volt.

Egy kisgazda képviselő keményhangú parlamenti beszéde után a SZEB „figyelmeztette” a kormányt a jóvátételi kötelezettség teljesítésére. Aztán közölték, felmondják a fővárosnak nyújtott élelmiszerkölcsönt. Egy bátor hangú kisgazdacikkre egy 850 milliós kölcsön visszafizetését követelték. (A pénzt magyar bankokban foglalták le, majd kölcsönadták.) RM, a „nagyeszű moszkvai ügynök” a vitákban logikai bukfencekkel siklott ki a tények szorításából. Például ekképp felezte meg az abszolút többségét szerzett pártot: szigorúan véve a Kisgazdapárt fele demokratikus, vagyis „a demokratikus balszárnnyal együtt a magyar nép 70 százaléka demokratikus”. Ám a demokratikus erők többsége kétségkívül „a Kisgazdapárton kívül álló pártokban van”. Ha ez elmosódna, a kisebbség erőszakolná rá az akaratát a demokratikus többségre. Csak optikai csalódásból – azaz a parlamenti többségből – következnek az olyan követelések, amelyek például az államhatalmat úgy szeretnék felparcellázni, hogy „50 vagy 57 százalék szőröstől, bőröstől” a Kisgazdapártnak jusson. De

„a demokrácia hívei” az ilyen antidemokratikus módszerekkel szemben a sarkukra állnak!

Annyira komplikált volt a magyar „demokrácia”, hogy félszáz városi polgármester közül csak

három volt kisgazda, a minisztériumokban harmadannyi kisgazda volt kulcspozícióban, mint munkáspárti, a rendőrségről nem is beszélve. Amikor az FKGP kérte az arányosítást, a Baloldali Blokk azt felelte: a stabilizáció, és a küszöbönálló béketárgyalások miatt ez veszélyeztetné a koalíció egységét.

Az FKGP gyűjtőpárt volt, a szélsőjobb vagy a kereszténydemokrata vonzalmú választók is csak rájuk szavazhattak. A párt jobbszárnyán a kommunisták könnyen találtak nekik nem tetsző („reakciós”) honatyákat. Követelésükre végül hetven helyett huszonhárom képviselőt kizártak: a szalámitaktika első lépése megroppantotta a kisgazdapárt gerincét. Parlamenti kizárásukhoz az MKP a Népbíróságot is fel akarta használni. Ám az elnök a bírói esküre hivatkozva tiltakozott ez ellen. A párt jogásza megfenyegette, hogy leváltják! Nem válogattak az eszközökben. És a kisgazdák fojtogatása közben gondoltak „elvtársaikra” is. A szocdemek megzavarására az áprilisi nagygyűlésükön RM felvetette a pártegyesítést, amit Szakasits elutasított. RM húsz perc múlva újból szóba hozta.

Moszkva megüzente: lehet, hogy a békekötés után kivonulnak a csapataik, főképp tehát a hadseregben kell érvényesíteni a párt befolyását, mert velük „a rendőrség sohasem bocsátkozik harcba”. RM válasza: a hadsereg létszámát csökkentik, a rendőrség pedig szőröstül-bőröstül az övék. A kisgazda remények lehűtésére RM a tudomásukra hozta, hogy a béketárgyalások előkészítésére addig nem mehet Moszkvába kormánydelegáció, amíg a

„rendszer nem adta a tanújelét annak, hogy komolyan harcol a demokráciáért”. Vagyis addig nem tárgyalnak velük a szovjetek, amíg további képviselőket fel nem áldoznak! Amikor az FKGP engedelmeskedett, RM azonnal Moszkvába utazott, előkészíteni a delegáció látogatását, és egy hét múlva már Moszkvában voltak.

Útja során találkozott Sztálinnal is. Ám a KV-ülésen – mintha nem is tőle hallotta volna –, megemlítette, hogy új Internacionálé kellene. Vagyis a gazda már 1946 elején készült az új kommunista szövetség, a Kominform létrehozására. RM azt is fejtegette, hogy húsz-harminc esztendeig nem várható háború, mert „fáradt a világ”. És a harmadik világháború után Európában megsemmisülhet a kapitalizmus. (Több nyugati elemző is elfogadta ezt a tételt.

Paradox, hogy végül a kommunizmus lett a béke áldozata.)

Találkozójukon Sztálin belement, hogy az „önkéntes” népcsere után álljon le a szlovákiai kitelepítés, és állítólag megígérte, támogatja azt is, hogy „az ott maradó magyarságnak minden demokratikus jogot biztosítsanak”. (Ebből semmi sem lett.) Sok jele van annak, hogy a SZU nem segítette az „utolsó csatlóst” kikecmeregni a gödörből, sőt a béketárgyalásokon könyörtelenül visszalökte. Ám Sztálinnál mást jelentett a könyörtelenség. Ahogy akkor mondták: „Szerencsére nincs elég vasúti kocsi.”

Még a párizsi békekonferencia előtt magyar kormányküldöttség utazott az USA-ba, Angliába és Franciaországba, hogy a békeszerződés során a trianoni döntésnél kedvezőbben húzzák meg a határokat. Bár ebbe a SZU nem ment bele, hagyták, hogy megfussák ezt a kört. A delegációt Nagy Ferenc vezette, és ahogy ő mondta, komisszárként velük utazott RM. Noha visszaszerezték a Nemzeti Bank aranykészletét és más elhurcolt javakat, a miniszterelnök azzal vádolta Rákosit, jobban szerette volna, ha eredmény nélkül térnek haza. RM viszont úgy emlékezik, megegyeztek, azzal követeljék vissza az elhurcolt magyar javakat, hogy amennyiben elutasítják a kérést, azt a kommunisták felhasználják az amerikai befolyás ellen.

„Az én jelenlétem ne feszélyezze, mert itt... az ország érdekéről van szó.”

De haladjunk sorban. A küldöttség tíz nap híján 1946 egész júniusában úton volt.

Washingtonban Truman elnök is fogadta őket. Az amerikaiak után az angolok is közölték: ha a szovjetek nem engednek Észak-Erdély ügyében, ők semmit sem tehetnek. A látogatás során

feltűnést keltett a kommunista vezér nyelvtudása. Nagy Ferencet tolmács útján faggatták az újságírók: a nácik vagy az oroszok raboltak-e többet. Különbözik a kettő, felelte: a németek raboltak, az oroszok pedig hadizsákmányt ejtettek.

Nagy Ferenc emlékirata szerint New York és Washington között viharba került a repülőjük.

Mindenki félt, csak RM olvasott egykedvűen, ám nem lapozott. Egy vízerőmű munkásainak önkiszolgáló éttermében akkora adagot kaptak, hogy senki nem tudta megenni, csak RM. De mindent fitymált. Egy farmon, egy elszakadt nadrág láttán megjegyezte: Amerikában sem fenékig tejfel! A panelházak láttán azt mondta: ha ezekbe befészkeli magát a poloska, sosem fogják kifüstölni!

Ám itthon a családnak lelkesen mesélt Amerikáról. A bennfentes Vas Zoltán tudni vélte, hogy Sztálin Moszkvába rendelte, és mivel árulásra gyanakodott (közös fénykép Trumannal), úgy beszélt vele, mint egy megyei titkárral. Csakhogy RM hazaérkezésük pillanatában jelentette Moszkvába, hogy az amerikai út a „békecélok és a magyarság problémáinak ismertetésén kívül semmi néven nevezendő eredményt nem adott”. Ám az éves követi tájékoztató azt írja, hogy a nyugati út miatt a moszkvai körök szerint „Magyarország nem illeszkedik be őszintén a limotrof (határos – P. Á.) államok övezetébe”. Mindenesetre RM az augusztusi KV-ülésen már arról beszélt, hogy a teljes fiaskóval végződő nyugati utat a kisgazdák szervezték a moszkvai út ellensúlyozására. A nyilvánosság előtt viszont büszkélkedett, hogy a magyar történelemben először fordult elő, hogy a kormány vezetői két hónap alatt ellátogattak mind a négy nagyhatalom – elsőnek a Szovjetunió! – fővárosába. Kiemelte, hogy az MNB aranykészlete a stabilizáció egyik jelentős tényezője lesz, és az Európában maradt hadianyagból (nyersanyag, mozdony stb.) is vásárolhatnak tizenötmillió dollárért hitelbe.

Mint a jó szatócs, minden vevőnek azt mondta, amit hallani akart. És csak az „üzletben” tudta egyszer-egyszer túltenni magát ideológiai skrupulusain. A SZEB amerikai altábornagya –

„lendületes csempészüzleteik” bonyolítója (RM) – tudomásukra hozta, jobban járnak, ha rajtuk keresztül vásárolnak a felesleges hadianyagból. „Így is előfordult, hogy a kapott áruk között tengeralattjáró levegőjének tisztítására szánt kémiai anyagot vagy nagy mennyiségű női melltartót is át kellett vennünk”, de e tranzakcióban szerezték az új Truman-mozdonyokat is.

A 30 tonna magyar arany és egyéb érték hazaszállítása több mint egymillió dollárba került volna Frankfurtból repülővel, plusz a biztosítás 3% – egy tonna arany! RM megbeszélte az amerikai altábornaggyal, hogy az aranyat két tehervagonba rakják, és elé meg mögé egy-egy személykocsit kapcsolnak az amerikai őrségnek. Megígérte, a katonák nem fognak ráfizetni a két napig tartó utazásra. Így a szállítás néhány tízezer dollárba került csupán, és a végén úgy kellett összefogdosni az amerikaiakat, olyan jól érezték magukat Budapesten. A nagy „bróker”

Sztálinnak eladta a Zsil-völgyi bányát. Ennek a kétharmada ugyanis magyar tulajdon volt, ám erről a román kollégája, Gheorghiu-Dej hallani sem akart. RM felajánlotta hát Sztálinnak, számítsák be a részvényeket a jóvátételbe. De a gazda is otthonosan mozgott a parketten: elég volt neki az 51 százalékos tulajdon 16 millió dollárért.

A párizsi tárgyalásokon a franciák felvetették, hogy a trianoni békediktátummal kisemmizett magyaroknak adják vissza Erdély egyötöd magyarországnyi részét. Ezt az angolok és az amerikaiak is támogatták. Molotov viszont kijelentette, hogy a franciák nem teljes jogú tagok, ezért ők nem tehetnek javaslatot. A másik két nyugati külügyminiszter a javaslat megismétlése helyett hallgatott. Vagyis utólag a SZU is csatlakozott a trianoni döntéshez, amit Lenin óta csak imperialista békeként emlegettek. Elvi vita helyett Párizsban is csak a győztesek szájíze szerint húzták meg a határokat. A döntés május 7-én került nyilvánosságra. A szovjetek nem éppen magyarbarát szerepéről RM csak a KV előtt beszélt, mondván: a párizsi konferencia döntése az erdélyi kérdésben arra mutat, mintha a szovjet–magyar viszonyban megváltozott

volna valami. Nyilvánosan soha többé nem sérelmezte, hogy az ország 1920-as megcsonkítását a SZU is jóváhagyta. Sztálin buzdítására „elhitte”, hogy a magyar kormány területi engedményt kérhet és kaphat Romániától. Ám ők győztesek voltak, nem bolondok.

Egy falut sem adtak vissza, nemhogy „területeket”.

Akadt, aki úgy gondolta, az a baj, hogy „Sztálin nem szereti Rákosit”. Ez a „szeret, nem szeret” le- és felértékeli a gazdát. Leértékeli azzal, hogy ilyesmivel törődött, és felértékeli azzal, hogy szeretett vagy nem szeretett. Hisz kit szeretett Sztálin, ha a lányát, a fiát és (öngyilkos) feleségét sem igen szerette? Célszerű kapcsolatban volt az emberekkel, használta mindet, ám annyira engedelmesek voltak – mivel mások nem lehettek! –, hogy lenézte őket.

„Érzelmei” helyett inkább azon múlott nemcsak Magyarország, hanem még a SZU sorsa is, hogy miként értékelte a nemzetközi helyzetet. Ennek következtében különféle intézkedések zúgtak végig Vlagyivosztoktól Berlinig.

Bár a magyar kormányküldöttség felvetette Moszkvában a hadifogoly-ügyet, a foglyok hazaengedésére csak a békekötés után lehetett számítani. Májusban a moszkvai magyar követ soronkívüliséget kért a betegek, a volt munkaszolgálatosok, az elhurcolt polgári személyek, köztük a nők és a gyermekek számára. Az illetékes szovjet hivatalnok első megjegyzése az volt, hogy a polgári személyeket a németek hurcolhatták el. A követ erre átadta neki azt a Molotovnak szóló levelet, amiben Bethlen István volt miniszterelnök szabadon bocsátását kérték. Annak nincs nyoma, hogy Bethlenért RM szót emelt volna. (Szovjet börtönben halt meg 1946 októberében.)

És ki mindenki került még elő a muszka földről! Például azok a kommunisták, akik 1940–41-ben menekültek a SZU-ba, és tiltott határátlépés miatt még mindig „táborban” voltak. RM úgy vélte, hat év után haza kell őket engedni. Egy ismeretlen mellett azzal érvel: „óriási szükségünk van nem zsidó jogászokra”. Kérte, hogy a hadifoglyok közül küldjék haza a hozzájuk „közel álló kisgazda miniszter” (Dobi István) fiát. Dobi annyira „közel álló” volt, hogy 1945-ben közölte Rákosival, át akar lépni a kommunista pártba. RM javasolta, maradjon csak a Kisgazdapártban, mert „ott tudja a legjobb munkát kifejteni” – titkos kommunistaként.

RM kedvelte az efféle „ellenfelet”. Ezért lett Dobi többszörös miniszter, sőt miniszterelnök, majd tizenöt éven át az elnöki tanács elnöke (1952–67).

RM a koalíciós években szívesen bratyizott is, noha lelke mélyén távolságtartó volt. (Fiatal korában még a gimnazisták sem tegeződtek mindenütt, a te-tu a baloldali, egyenlőséghívő kommunista mozgalomban sem volt divat például a Tanácsköztársaság vezetői körében.) RM tegeződési szokásai éppoly ellentmondásosak, mint minden más kapcsolata. A SZU-ban állítólag tegeződött a jóval fiatalabb magyar partizánokkal, nem tegezte viszont Farkas Mihályt. Itthon többek szerint önfeledten alkalmazkodott a magyar uralkodó osztály tegeződéséhez. Nemcsak a koalíciós partnereket tegezte, hanem a húsz évvel fiatalabb Kádár Jánost is, de Kádár azt mondta: „Ha akarja, tegezhet, de én, már csak az életkori különbség miatt sem tegezem vissza.” RM többekkel ilyen ötvenszázalékos, ahogy mondják, csendőr-pertuban volt. De pertu-vezetőtársai is Rákosi elvtársazták, és olyan tisztelettel övezték, ami az őt Mátyásnak szólító koalíciós partnerekhez képest szinte magázódásnak tűnt. Ha 1945

RM a koalíciós években szívesen bratyizott is, noha lelke mélyén távolságtartó volt. (Fiatal korában még a gimnazisták sem tegeződtek mindenütt, a te-tu a baloldali, egyenlőséghívő kommunista mozgalomban sem volt divat például a Tanácsköztársaság vezetői körében.) RM tegeződési szokásai éppoly ellentmondásosak, mint minden más kapcsolata. A SZU-ban állítólag tegeződött a jóval fiatalabb magyar partizánokkal, nem tegezte viszont Farkas Mihályt. Itthon többek szerint önfeledten alkalmazkodott a magyar uralkodó osztály tegeződéséhez. Nemcsak a koalíciós partnereket tegezte, hanem a húsz évvel fiatalabb Kádár Jánost is, de Kádár azt mondta: „Ha akarja, tegezhet, de én, már csak az életkori különbség miatt sem tegezem vissza.” RM többekkel ilyen ötvenszázalékos, ahogy mondják, csendőr-pertuban volt. De pertu-vezetőtársai is Rákosi elvtársazták, és olyan tisztelettel övezték, ami az őt Mátyásnak szólító koalíciós partnerekhez képest szinte magázódásnak tűnt. Ha 1945