KUTATÁS BEMUTATÁSA
III. 6. A segítő szakemberek által megélt nehézségek
Végezetül, néhány gondolatot írok a vizsgált térségekben dolgozó szociális szakemberek által megélt, a munkájukhoz köthető nehézségekről. Bár a vizsgálatom nem erre a kérdésre irányult, azt gondolom, hogy a fentiekben bemutatott redukált segítői aktivitásra való törekvésre, talán, némi magyarázatot szolgáltathatnak az itt bemutatásra kerülő gondok. A kutatásomban résztvevő szakemberek többsége beszámolt valamilyen, a munkavégzéshez kapcsolható teherről. Ebben a fejezetben a leggyakrabban, vagy, a számomra leginkább kiugró jelleggel bíró nehézségeket ismertetem. Először írok azokról a szociális problématípusokról, melyek kezelését a szakemberek nehéznek élik meg. Majd ezt követően a strukturális feltételek, illetve a társadalmi környezet okozta akadályokról, végül a mentális - lelki védelem hiányából eredő feszültségekről szólok.
III. 6. 1. Legnehezebbnek megélt problématípusok
Legnehezebbnek megélt problématípusként, ahogyan azt az előző alfejezetben is láttuk, egyértelműen a pszichiátriai betegségek definiálódnak. Ez az a terület, ahol a segítők legkevésbé érzik magukat szakmailag felkészültnek, vagy akár kompetensnek.
„… hiányzik a belátás, gyakran pszichiátria kórképből eredően, betegségtudatuk nincs,” (7.
kistérség, fókuszcsoport
„… családgondozóként azt felmérni, hogy a betegsége miatt, vagy nem akar tenni, vagy esetleg a gyermeket nem látja el azokon a napokon.” (7. kistérség, fókuszcsoport)
Érdekes módon, egy bizonyos probléma típusról csupán egy térségben számoltak be, ott viszont az adatfelvétel összes fázisában. A rabszolgatartás, vagy csicskáztatás, úgy tűnik, az uzsorakamathoz hasonlóan, a legkiszolgáltatottabbakkal való embertelen visszaélés formája. Azt nem gondolhatjuk, hogy az egész megyében csupán egy térségben, illetve egy városban jelenne meg ez a probléma, máshol, viszont nem említettek az ebbe a körbe sorolható bántalmazást, visszaélést.
„Rabszolgaként éltek bizonyos családoknál, akik arra az időre voltak elengedve a családtól, hogy itt megjelenjen, mert tudják. Négyszemközt, nagy félve elmondja. Ezekkel nem igazán
95 tudunk mit kezdeni. Meg vannak félemlítve, bántalmazva vannak, alkoholbetegek, pszichiátriai betegek, s az önálló életben nem igazán tudnának megállni. Meg nincs támogató közegük.” (7. kistérség, fókuszcsoport)
„Volt sikerélmény: most az elmúlt félévben volt 3-4 ilyen, hogy el tudtuk őket költöztetni.
Igen, csak eddig olyan fokú megaláztatásokat kellett megélnie, hogy az életösztön dolgozik bennük.”(uott.)
Harmadik, határozottan megjelölt nehézség, illetve nehezen kezelhető klienskört a gyermekjóléti szolgálatokban megjelenő, kifejezetten jómódú szülők alkotják. Az egyik szakember meghatározása szerint, ők a „márkás szülők”, akik, maguk helyett az ügyvédüket küldik be a szolgálathoz a gyermekkel kapcsolatos tennivalók megbeszélésre.
„Én nekem ott azokkal a kliensekkel, klienscsoportokkal van problémám, amikor jelzést kapok, hogy a jóléti központban, vagy nagyon jó kondíciójú családokban a gyerek bűncselekményt követ el, és a problémám a kapcsolat felvétele a szülőkkel. Mert ők nem látják olyan nagy problémának, majd megfogadják az ügyvédet. Nem tudják megkülönböztetni, elkülöníteni a büntető vonulatot a gyerekvédelemtől.” (27. interjú)
III. 6. 2. A strukturális akadályok
Itt többféle teher is megemlíthető. Idesorolható a magas esetszám, a tartós munkanélküliség problematikája, az intézményközi együttműködés nehézségei. A magas esetszám problémájával elsősorban a nagyobb városok munkatársai szembesülnek, míg a megye legkisebb településein dolgozó kollégák erről nem panaszkodtak. Ők, viszont a települési adottságok hátrányairól, a városokban megtalálható szolgáltatásokhoz való hozzáférés nehézségeiről szóltak. Ebben a témakörben megemlítették az ügyfeleik által nehezen hozzáférhető ellátásokat is (például gyógypedagógus, vagy pszichiáter), de idesorolták azt is, hogy ők maguk nem tudnak részt venni továbbképzéseken, esetmegbeszélésen, vagy szupervízión, mert az útiköltséget a fenntartó már nem fizeti. Az egyik térségben két kisebb település gyermekjóléti és családsegítő szolgálat feladatait egy szakember látja el, 4 órában a két feladatot, a két faluban. A két település nem szomszédos egymással, közvetlen betonút nem köti össze őket, a távolsági autóbuszjárat is egy nagyvárosban történő átszállással szállítja a falvak között utazókat. A szakember nem kap külön juttatást az útiköltség fedezésére, így ő azt a saját bérezéséből oldja meg. Következésképpen, abba a faluba, ahová el kell utaznia ügyfélfogadás és családlátogatás céljából, (ő maga a társulás másik településén él), egy hónapban két alkalommal megy el. Egy másik térség munkatársa így fogalmazott:
„.. szerintem ez nagyon sok szolgálatnál így van az országban, hogy nincs jármű. Nincs jármű. Mínusz 20 fokban menjél ki … - ra. Az innen, a szolgálattól, mondjuk, 15 kilométerre van. Mínusz 20 fokban menjél ki biciklivel úgy, hogy onnan krízisidőszakban be kell hoznod egy hajléktalant, mert megfagyhat. Ezt neked kell elintézni, hogy ezt hogy oldod meg. Mert nincs autó.” (5. interjú)
A tartós munkanélküliekkel való munkát a szakemberek egyértelműen a munkaerő - piac szerkezetével indokolják. Ugyanígy, a pszichiátriai betegek szociális ellátórendszerben történő megjelenését is rendszerbeli, az egészségügyi ágazat nehézségeivel magyarázzák.
„A munkanélküliek. Legalábbis számomra nagyon nehéz velük együtt dolgozni, pont azért, mert nem tudunk nekik munkát biztosítani, nem tudunk olyan lehetőséget biztosítani, hogy tanulhassanak vagy munkát vállalhassanak és ez olyan mintha semmit nem tudnánk nekik
96 segíteni. Az, hogy segítek, önéletrajzot írni azzal nem sokra megy vele, ha nem tudja hová beadni.” (30. interjú)
„Az ővelük való munka nehézsége az az, hogy igazából pont ez az a csoport, akit szinte lehetetlen visszaintegrálni a munkaerőpiacra, mivel ugye 55 év fölöttiek, szinte mindannyian alacsony iskolai végzettségűek, nagyon régóta nem dolgoznak, és mégis kötelezően foglalkozni kell velük.” (5. interjú)
„Munkanélküliekkel foglalkozom. A probléma nem a hozzáállás, hanem, a lehetőségek hiánya.” (59. kérdőív)
„… kenyeret veszek a családomnak, vagy a villanyszámlát fizetem be?” (17. interjú).
„a pszichiátriai betegek kiszorulnak az egészségügyi rendszerből, és itt jelennek meg.” (6.
kistérség fókuszcsoport,)
„… én azt érzékelem, hogy az eü részéről folyik egy tüneti kezelés, magyarul, lenyomjuk gyógyszerrel, és annyi. Gyógyszer van, terápia nagyon csekély mértékben” (7. kistérség, fókuszcsoport)
„Lehet, hogy lenne hely a pszichiátrián, ha nem a demens betegeket tartanák bent, amíg az idősotthoni hely megürül” (7. kistérség, fókuszcsoport)
Az intézményközi együttműködés akadályoztatottsága sok esetben az ügyfelek ellátatlanságát jelenti, illetve – gyermekvédelmi esetekben, a gyermek jogainak a sérülését.
„Én azt látom, hogy itt az intézmény együttműködések még hiányoznak. Tehát nekik el kell járniuk a munkaügyi központba, nekik van egy adatbázisuk, amivel megpróbálnak segíteni, viszont nekünk itt csak a saját tudásunk van. Lehet, hogy az lenne a kiút, hogyha ezek az intézmények valahogy egy kicsit összetettebben együtt tudnának dolgozni. Vagy ne kelljen mindenhová eljárni az ügyfélnek vagy pedig egyforma adatbázissal dolgoznánk vagy lehetőség lenne innen továbbképzésekre irányítani vagy munkahelyet adni nekik.” (30. interjú)
”Egyik háziorvos sem volt hajlandó fogadni, mert hajléktalan.” (5. interjú)
„Sajnos olyan okok is közrejátszottak, hogy az iskolának kellett a létszám, és azért ha 4 gyerek kiesik, az már sokat számít, elég döntő lett volna. És így nekem kellett a nyakamba venni az egészet és engem hurcoltak meg, de hát ez ezzel jár.”(19.)
„Az iskola az más, mert ott kaptam olyan választ, hogy hiába kérem, nem fogják leírni, hogy kurva rossz kölök, mert a következő gyereket is oda akarják, hogy írassa szülő. Nem fogják leírni (a pedagógusok, megj.), mert a következő gyereket is oda akarják, hogy írassa szülő.”
(6. kistérség, fókuszcs.)
„… kéttenyérnyi nyom van a gyereken, és az orvos akkor is húzódozik, hogy ő nem fogja leírni.” (6. kistérség, fókuszcs.)
A kisebb településeken dolgozó munkatársak egy része megfogalmazta a magánélet és a szakmai tevékenység közötti határok megtartásának a nehézségét is.
97
„Három házra lakunk egymáshoz, hatszor meg kell gondolnom, hogy mit mondjak.” (43.
interjú)
A homoki, tanyasi kultúra156 is akadályként jelent meg: az itt élők, a szakemberek tapasztalatai szerint, kevésbé kérnek formális segítséget.
„Azt mondják, hogy „homoki ember nem kér segítséget, inkább meghal” (7. interjú)
„Ráadásul, nem akarják azt sem, hogy a faluban kiszivárogjon, hogy pszichológushoz járnak.
Előítéletesek, sokkal könnyebb volna a dolgunk, ha sikerülne megváltoztatni ezt a szemléletmódot…Sokáig nem is akartak nekünk köszönni a kliensek az utcán, mert nem akarták, hogy lelepleződjenek a többi lakos előtt. Szerencsére, egyre inkább kezdik természetesnek venni a munkánkat, lassan megtörik a jég. Sajnos, még mindig előfordul, hogy nem mer valaki segítséget kérni, vagy azért, mert úgy gondolják, orvosolni tudják problémájukat, vagy – saját elmondásuk alapján – büszkeségből.” (4. interjú)
A szakemberek lelki egészségvédelmének a hiánya a gyermekbántalmazás kapcsán különösen fontos lehet.
„Itt akkor, nem is tudom, bevallom őszintén, volt úgy, hogy átsírtam éjszakákat, hogy mit lehetne csinálni, és egyáltalán, hogy lehet ilyet tenni.” (13. interjú)
„Belőlem a bántalmazó szülő dühöt vált ki!!!”(20. interjú)
A nehézségek mellett, többen számoltak be sikeres esetvitelekről, eredményekről is. A pozitív élmények említésekor, általában megjelent az ügyfél emberi méltóságának az elismerése, tisztelete.
„Próbáltam a kliens értékrendjét és szempontrendszerét megérteni, figyelembe venni, valamint a segítő folyamatot hozzá igazítani” (16. interjú)
„Az apa kompetenciáját próbáltam erősíteni.” (43. interjú)
„… nem lehet megingatni abban, hogy mi vele vagyunk.” (37. interjú)
„Kellett valaki, aki ösztönzi őket, igaz, hogy kötelezett jelleggel lettek erre az alkoholelvonóra jelen esetben motiválva, de úgy gondolom, hogy a szülőnek az akaratereje, hozzáállása az, ami kihúzta őket ebből az alkoholproblémából. Le a kalappal előttük.” (15. interjú)
Az itt kirajzolódó képből egyértelművé válik a pszichiátria betegek és az alkohol betegek nagyszámú jelenléte a nevezett alapellátásokban. A kollégák komoly nehézségnek élik meg az ez irányú felkészültség hiányát. Folyamatos feszültséget, frusztrációt élnek át emiatt, ahogyan látni lehetett a pszichiátriai betegek kapcsán félelmek is megfogalmazódtak. Feszültségüket fokozza az egészségügyi rendszer helyi szereplőivel való együttműködés teljes hiánya, vagy a kooperációra vonatkozó kidolgozatlan protokollból eredeztethető kompetencia - értelmezésbeli problémák.
A munkaerő - piacról több éve, vagy évtizede kiszorult egyénekkel való munka nehézségei, természetesen túlmutatnak az esetmunka határain, s látható, hogy az országos programok sem hatékonyak ezek kezelésében.
156 Inkább kulturális, mint strukturális akadályként nevezhető.
98 S bár, a vizsgálat nem a szakemberek munkafeltételeinek, vagy egészségvédelmének a feltárására irányult, mégis, azt gondolom, hogy felhívó jellegűek az itt hivatkozott adatok: a konzultációs helységek hiánya, az útiköltség mellőzése, vagy a szupervízió, esetmegbeszélés esetleges biztosítása.