XIII/1. A SZOVJETUNIÓ ELISMERÉSÉNEK „MÁSODIK HULLÁMA”
A magyar diplomáciának a Szovjetunió elismerésével sikerült megelőznie a kisantant tagállamait, de a későbbi fejlemények ismeretében állítható, hogy a Dísz tér ezzel semmi másra nem tehetett szert, mint néhány hónapos ideiglenes előnyre és beváltatlan reményekre.
A szovjet történetírás révén meghonosodott és a későbbi orosz történetírás által is átvett és gyakran használt kifejezés szerint 1934 a Szovjetunió külpolitikájának történetében a
„második elismerési hullám” éve volt.776 Ez a fogalom utalt a szovjet külpolitika történetében döntő fordulatnak számító 1924. évre, amikor a nyugat-európai tőkés országok közül többen, így Anglia, Olaszország, Franciaország és Ausztria elismerték a szovjet államot legitim világpolitikai tényezőként. Csak emlékeztetnénk rá, hogy ebben az évben, ennek a folyamatnak egyik utolsó szegmenseként a magyar diplomácia is megkísérelte rendezni a viszonyát Moszkvával.
1934-ben, a kelet-európai államok sora ismételte meg a nyugati országok tíz évvel korábbi elhatározását. A folyamat valójában még 1933-ban kezdődött, hiszen ebben az évben, július 27-én Spanyolország felvette a diplomáciai viszonyt a Szovjetunióval.777 Augusztus 13-án Moszkv13-ának sikerült megvetnie a lábát Dél-Amerikában is, hiszen ekkor a földrészen elsőként, Uruguay is elismerte a Szovjetuniót.778 Ezt követte november 16-án az Amerikai Egyesült Államok elismerése.779 Noha a spanyol lépés és amerikai kontinens két államának döntése nem állt szoros összefüggésben a nem sokkal később bekövetkező kelet-európai eseményekkel, a magyar diplomácia felfigyelt a spanyol és az amerikai elismerésre, amelyek a szovjet állam nemzetközi jogi helyzetének stabilizálódását stimulálták. A kelet-európai
„második elismerési hullámot” Magyarország indította el 1934. február 6-án. A Kreml szemszögéből nézve, a diplomáciai kapcsolatfelvétel Magyarországgal közvetetten előnyős következménnyel járt, mivel egy láncreakciószerű folyamatot indított el, megerősítette a csehszlovák és a román kormányt abban a szándékában, hogy rendezze a viszonyát Moszkvával. A csehszlovák, és főként a román elhatározás ugyanakkor a bolgár vezetést inspirálta arra, hogy hivatalos összeköttetésbe lépjen a szovjet kormánnyal. Prága és Bukarest június 9-én,780 míg Szófia július 23-án vette fel a diplomáciai viszonyt Moszkvával.781 S végül nem szabad említetlenül hagyni, hogy a folyamat betetőzéseként, szeptember 17-én, Albánia is elismerte a Szovjetuniót.782
Érdemes megvizsgálni, hogy ezek az országok milyen feltételekkel ismerték el a Szovjetuniót, milyen hasonlóságok és különbségek adódtak a február 4–6-i magyar-szovjet egyezményekkel összehasonlítva a diplomáciai kapcsolataik felvételét rögzítő és az ahhoz csatolt kiegészítő dokumentumokban? Hogyan ágyazhatók be a majdani budapesti szovjet külképviseletek mozgásterének csökkentésére, a személyi kompetenciák megvonására irányuló magyar követelések az 1933 nyarán meginduló, és 1934 kora őszén betetőződő
776 Ld. pld. SEVJAKOV, Alekszej Alekszejevics: Usztanovlenyie doplomatyicseszkih otnosenyij SZSZSZR szo sztranami Centralnoj i Jugo-Vosztocsnoj Jevropi. Voproszi Isztorii, LIX. évf. (1975). 1. sz. 32–48.
777 DVP SZSZSZR, 1970. 464–465.
778 Uo. 482–483.
779 Szovjetszko-amerikanszkie otnosenyija. Godi nyepriznanyija 1927-1933. Rosszija XX vek. Dokumenti. Otv.
szoszt. IVANOV, J. V. Moszkva, 2002. (SZAO, 2002.) 712–721.
780RUPASZOV–KEN, 2000. 441–448.
781 SZBO, 1976. 361–362.
782 DVP SZSZSZR, 1971. 592–593.
„elismerési hullám” folyamatába? Az analóg esetek elemzése alapján megítélhető, hogy a szovjet diplomáciát és az általa képviselt, lassacskán nagyhatalmi tényezővé emelkedő államot érte-e „presztízsveszteség”, és ha igen, mekkora, amikor elfogadta a február 6-i, korlátokat felállító jegyzőkönyv aláírását, és a külképviseletek személyi állományát limitáló bizalmas levélváltást.
Már önmagában véve a spanyol eset is tanulságos, hiszen a diplomáciai kapcsolatok deklarálására Moszkva és Madrid között egy egyszerű táviratváltás formájában került sor, amelyben a felek kimondták, hogy készek azonnal követeket küldeni a másik államba.783 Sőt, a spanyol diplomácia nem sokkal korábban, az egyeztetések során, még abba is beleegyezett, hogy a kölcsönös elismerésre és a kapcsolatok felvételére feltétel nélkül kerüljön sor.784 A követcsere azonban egy teljes évig, egészen a következő év nyaráig elhúzódott, hiszen a spanyol vezetés végül mégis meggondolta magát, s ragaszkodott egy több cikkelyből álló, különálló megállapodás aláírásához, amelyben precízen körülhatárolták volna a követek és konzulok jogait és funkcióját. A megállapodásban a spanyol diplomácia rögzíteni kívánta a belügyekbe való be nem avatkozás elvét, sőt, ki akarta kötni, hogy a madridi szovjet képviseletek személyi létszáma nem haladhatja meg a legnagyobb létszámú madridi külképviselet személyi létszámát.785 Moszkva hajlandó volt az összes Madrid által követelt engedményt megtenni, azzal a feltétellel, ha az említett megszorításokat nem egy különálló egyezményben, hanem egy jegyzékcserében vagy levélváltásban állapítják meg, és a moszkvai spanyol követ megérkezésével egyidejűleg.786 Emlékeztetnénk rá, hogy a római tárgyalásokon a szovjet fél igyekezett egy preventív taktikával elhárítani az esetleges magyar követeléseket, arra hivatkozva, hogy a diplomáciai kapcsolatok egy egyszerű jegyzékcserével felvettnek tekintendők, és az összes praktikus kérdés megvitatását a követek cseréje utáni időre lehet halasztani. A spanyol eset ugyanakkor rávilágít arra, hogy ez korántsem volt magától értetődő. Ennek fényében akár igazoltnak is tekinthetjük, hogy a magyar diplomácia már jó előre szerette volna tisztázni az igényeit és még időben biztosítékokat kívánt kapni a propagandaveszéllyel szemben, ellenkező esetben a vitás kérdések megtárgyalása akár vég nélkül elhúzódhatott volna.
Az amerikai esetben is találkozhatunk a propaganda veszéllyel szembeni aggodalmakkal. A diplomáciai kapcsolatok felvételére Washingtonban került sor egyszerű jegyzékcserével, Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök és Litvinov tárgyalásainak lezárásaként. A kapcsolatok de jure kezdetét jelentő jegyzékekhez azonban két dokumentumot is csatoltak. Az egyik egy jegyzék volt, amelyben a felek kölcsönösen kimondták, hogy tiszteletben tartják a másik állam szuverenitását és belső berendezkedését, illetve az alkalmazásukban lévő vagy joghatóságuk alá tartozó személyek, diplomaták és tisztviselők tartózkodni fognak mindenfajta, a másik állam ellen irányuló politikai propagandától és izgatástól. Figyelemreméltó, hogy a jegyzékek utolsó pontjai azt is kifejezték, hogy nem tűrnek meg a saját államuk területén olyan szervezetet vagy csoportot, amely a másik állam szuverenitását fenyegeti és veszélyezteti. Végül harmadik elemként, egy levélváltás formájában megállapodtak abban, hogy biztosítják a másik állam állampolgárainak szabad vallásgyakorlását a saját területükön.787 A kommunista propaganda elleni garanciák tehát ebben az esetben sem maradtak említetlenül.
Az uruguayi elismerés ugyancsak egy egyszerű táviratváltás formájában jött létre, a dél-amerikai ország kormánya kezdeményezésére, amely elsősorban kereskedelmi megfontolásokat tükrözött. A táviratok lakonikus szövege mindössze arról szólt, hogy a két
783 DVP SZSZSZR, 1970. 464–465.
784 Uo. 444.
785 DVP SZSZSZR, 1971. 401, 492–493.
786 Uo. 503.
787 SZAO, 2002. 712–721.
állam elhatározta a diplomáciai viszony felvételét, s ennek megfelelően a követségek kölcsönös felállítását és a követek cseréjét, illetve tárgyalásokat kezdenek egy kereskedelmi egyezmény megkötéséről.788 Az uruguayi eset magyar szempontból azért lehet figyelemreméltó, mert nem sokkal a kapcsolatok normalizálása után, 1935 telén, egy incidensnek köszönhetően, Uruguay megszakította a diplomáciai viszonyát a Szovjetunióval.
Az uruguayi kormány éppen arra hivatkozott, hogy a Brazíliában, Argentínában és Chilében fel-felbukkanó szélsőbaloldali mozgalmak anyagi bázisát a montevideói szovjet követség teremtette meg, s az 1935 telén lejátszódó szomszédos brazíliai kommunista „zendülést” is az uruguayi fővárosból finanszírozták. Noha a kommunista szervezkedésre való hivatkozást a szovjet kormány csak ürügynek tekintette, hiszen állítása szerint korábban gondosan ügyelt arra, hogy az egyetlen dél-amerikai támaszának számító országgal semmi esetre se rontsa meg a viszonyát, s úgy vélte, hogy az ügy hátterében valójában a brazil kormány nyomása áll,789 a magyar diplomáciai vezetés ebből az esetből könnyen azt szűrhette le, hogy a kommunista agitáció reális fenyegetettséget jelent.
A csehszlovák és a román külügyminiszter, Eduard Beneš és Nicolae Titulescu, valamint a szovjet külügyi népbiztos 1934. június 9-én Genfben kicserélték a diplomáciai kapcsolataik felvételét rögzítő jegyzékeket. A csehszlovák és a szovjet fél egy bizalmas levélváltásban megállapodtak abban, hogy kölcsönösen lemondanak az egymással szembeni követeléseikről, tehát a cseh légió által 1918-ban Kazanyból elhurcolt orosz aranykészlet visszaszármaztatásáról, illetve a cseh állampolgárok Szovjet–Oroszországban államosított tulajdonának visszaigényléséről.790 A prágai szovjet követ kinevezése zökkenőmentes volt, hiszen a még 1922 nyarán felállított prágai szovjet kereskedelmi kirendeltség diplomatái addig is immunitást élveztek, ezért Moszkva prágai képviseletét de facto diplomáciai képviseletnek tekintette. Itt tehát nem történt más, mint az 1933. május 5-én a prágai kereskedelmi kirendeltség vezetésével megbízott, s az év nyarától egyébként is a csehszlovák fővárosban tartózkodó Szergej Alekszandrovszkijt követté dezignálták. A csehszlovákok esetében mindössze egyetlen akadállyal kellett számolni, nevezetesen a leendő moszkvai követükkel, Bogdan Pavluval, aki elfogadhatatlan volt Moszkva számára. A csehszlovák politikus, akinek személyére már jóval a diplomáciai kapcsolatok felvétele előtt, 1934 tavaszának elején javaslatot tett Beneš, az oroszországi polgárháború idején a monarchista erők oldalán harcoló cseh légió végrehajtó bizottságának elnöke volt. Moszkva egy ideig halogatta, hogy beleegyezzen Pavlu agrémentjének megadásába, végül más, a szovjetek számára elfogadható jelölt híján a Politikai Iroda június 9-én jóváhagyta a befogadását.791
A Besszarábia státusza körüli, 1918 óta húzódó ellentétek miatt kevesebb remény fűződött arra, hogy a szovjet vezetés ehhez hasonló könnyű modus vivendi-t találjon Romániával. Noha az 1933. júliusi londoni konvenció az agresszor fogalmának meghatározásáról mindkét felet kielégíthette, hiszen megemlítették benne a fennálló vitás kérdéseket, ugyanakkor elismerték a benne résztvevő államok határainak sérthetetlenségét, a Politikai Iroda eleinte arra utasította Litvinovot, hogy a román külügyminiszterrel folytatandó tárgyalásokon próbálja meg elérni a „vitás kérdések” meglétének megemlítését a diplomáciai kapcsolatok felvételét kijelentő okmányokban. Titulescu ugyanakkor arra törekedett, hogy semlegesítse ezt, és inkább azt akarta elfogadtatni, hogy a diplomáciai kapcsolatok felvételét valamilyen módon kössék össze a Besszarábia státuszának véglegesítésével. Javasolta például, hogy a Szovjetunióban őrzött román királyi aranykészletről történő lemondásért
788 DVP SZSZSZR, 1970. 482–483.
789 Haydin Albert Buenos-Aires-i követ jelentése Kányának. 1936. jan. 8. MOL, K 63, 223. cs., 1936-24/1. t., 532/1936. pol.
790 A bizalmas levelek eredeti példánya nem maradt fenn, meglétükre piszkozatokból és egyes publikált részletekből lehet következtetni. RUPASZOV–KEN, 2000. 445–446.
791 Uo. 447–448.
cserébe a szovjet diplomácia mondjon le a Besszarábia feletti igényéről, vagy a diplomáciai kapcsolatok felvételével egyidejűleg kössenek egy szovjet–román kölcsönös segítségnyújtási egyezményt. A Politikai Iroda a megállapodás küszöbén beleegyezett abba, hogy a szovjet fél
„legvégső esetben elhallgassa” a vitás kérdéseket, s ne említse meg őket írásban a diplomáciai kapcsolatok felvételénél. Ez a formula nem jelentette azt, hogy a szovjet vezetés véglegesen lemondott volna a keleti román tartományról, csupán arra vállalt kötelezettséget, hogy a nemzetközi porondon nem fogja felvetni a kérdés megvitatását, tehát a kérdés eldöntését meghatározatlan időre elhalasztotta.792
A diplomáciai jegyzékek cseréjével egyidejűleg Litvinov és Titulescu egy másik jegyzéket is váltott, amelyben kifejezték abbéli egyetértésüket, hogy „a kapcsolatok rendesen fejlődhetnek a még szorosabb viszony és a tényleges és tartós barátság irányába”.793 A kisantant 1934. június 16-24. közötti bukaresti konferenciájának idején, 20-án, egy hivatalos kommünikét is kiadtak, melyben Románia és Csehszlovákia örömüket fejezték ki a diplomáciai kapcsolatok felvétele miatt.794 A román esetből látszik, hogy a követségek tényleges felállításának kérdése, amely a magyar és szovjet diplomaták római tárgyalásai során kiélezetten jelentkezett, nem volt egyedi probléma. A román kormány ugyanígy szerette volna hátráltatni a szovjet követség megtelepedését Bukarestben. Az első szovjet követ Mihail Osztrovszkij személyében csak 1934. december 2-án érkezett meg a román fővárosba, s egy nappal később adhatta át megbízólevelét a román uralkodónak.795 (A román hatóságok arra törekedtek, hogy hátráltassák a cári Oroszország egykori bukaresti nagykövetségi épületének tulajdonjogi viszonyainak és egyéb vagyonjogi kérdéseknek a tisztázását, és így ellehetetlenítsék a szovjet követség megtelepedését. Moszkva Párizs közbenjárását kérte a román hatóságoknál.796) Ugyanígy Edmond Ciuntu moszkvai követ is csak december 11-én adta át megbízólevelét Mihail Kalinyinnak, a Szovjetunió Központi Végrehajtó Bizottsága elnökének.797
A bolgár–szovjet diplomáciai kapcsolatok felvétele is hosszabb előzményekre tekintett vissza. A bolgár diplomácia már 1933 júliusában puhatolózott az athéni szovjet követen keresztül a lehetséges megoldások felől. A bolgár kormány arra hivatkozva, hogy országa belső helyzete még nem teszi lehetővé a Szovjetunió elismerését, azt javasolja, hogy átmeneti jelleggel kössenek kereskedelmi egyezményt. A szovjet külügyi vezetés azonban ezt visszautasította.798 A két kormány meghatalmazottjai végül török közvetítéssel Isztambulban ültek le a tárgyalóasztalhoz, s 1934. július 23-án a diplomáciai kapcsolataikat kimondó táviratcserén kívül egy jegyzőkönyvet is aláírtak, melyben meghatározták a kapcsolataikat szabályozó alapelveket. A magyar kormányéhoz hasonló félelmek vezettek el oda, hogy a bolgár vezetés a diplomácia jegyzékváltás mellett ragaszkodott az említett jegyzőkönyvben annak írásba foglalásához, hogy mindkét fél diplomatái tartózkodni fognak a propagandától, az egymás belügyeibe való be nem avatkozástól vagy hasonló törekvések támogatásától. A jegyzőkönyv második pontja pedig a magyar egyezményhez hasonlóan azt a kötelezettséget rögzítette, hogy a tartózkodási ország egykori állampolgárait nem lehet alkalmazni a létrehozandó külképviseleteken.799
792 Uo. 441–446.
793 Uo. 441–443.
794 Magyary Antal bukaresti követ jelentése Kányának. 1934. jún. 30. K 63, 447. cs., 1934/39. t., 1926/1934. al.
sz., 2306/1934. pol. sz.
795 SEVJAKOV, Alekszej Alekszejevics: Szovjetszko-ruminszkie otnosenyija i problema jevropejszkoj bezopasznosztyi 1932-1939. Moszkva, 1977. 122.
796 Bizalmi jelentés a szovjet-román kapcsolatokról. 1934. aug. 23. MOL, K 63, 447. cs., 1934/39. t., 2780/1934.
pol. sz.
797 SZRO, 2000. T. I. 429–430.
798 SZBO, 1976. 346–347.
799 Uo. 361–362.
A fentebbi példák alapján nyilvánvaló, hogy a magyar diplomácia ragaszkodása a kommunista propaganda elleni garanciákhoz, így például a külképviseletek személyi állományának limitálása, az egykori magyar honosságú személyek alkalmazásának tilalma és a belügyekbe való be nem avatkozás elvének rögzítése korántsem volt precedens nélküli. A bolsevik agitációtól szinte minden európai és amerikai állam tartott, s az állam belső rendjének szavatolása mellett több olyan állam (Spanyolország, Egyesült Államok, Bulgária) is kiállt, amelyek nem sokkal Budapest előtt vagy után rendezték a diplomáciai viszonyukat a Szovjetunióval. Persze mondhatnánk, hogy a külszolgálatot teljesítő szovjet diplomatákat megszorító adminisztratív intézkedések elfogadásával és betartásával egy olyan világhatalmi tényező esetében, mint az Egyesült Államok, nem csorbult túlságosan a Szovjetunió hatalmi presztízse. Annak fényében ugyanakkor, hogy a diplomáciai kapcsolatok felvételénél Magyarország mellett más kisállamok, így Spanyolország és Bulgária is igyekezett megóvni belső rendjét a kommunista propagandával szemben, ezek az engedmények szinte
„szokványosnak” tűnhettek Moszkva szemében.
XIII/2. A MAGYAR REVÍZIÓ KÉRDÉSE A SZOVJET KÜLPOLITIKÁBAN Noha Petrovszkij már 1934. április 9-én, Jungerth pedig április 26-án átadhatta megbízólevelét, a kisantant két tagállamának külügyminisztere és a szovjet külügyi népbiztos június 9-i genfi megállapodásig nem sok idő maradt arra, hogy a magyar külpolitika kihasználja a diplomáciai kapcsolatok felvételével szerzett pozícióit Moszkvában a revindikáció minél markánsabb szovjet támogatása érdekében. Mint említettük, Budapest számára a kapcsolatfelvétel mellett szóló érvek sorában kiemelt helyet foglalt el a Szovjetunió elutasító álláspontja a Párizs környéki békékkel szemben. Moszkva eleinte nem is oszlatta el határozottan a magyar politikai elit ilyen irányú illúzióit. A szovjet külügyi vezetés a deklarációk szintjén továbbra is fenntartotta, hogy a versailles-i rendszer labilis, és nem jelent megoldást a közép- és kelet-európai kis népek számára, mert egy újabb konfrontáció veszélyét hordozza magában. Ettől kezdve azonban mégsem helyezett akkora hangsúlyt a revízió kérdésére, mint az 1920-as években. A nemzetközi fórumokon is sokkal inkább azt a nézetét helyezte előtérbe, hogy megengedhetetlenek a határok újrarajzolására irányuló katonai eszközök. Végső soron azt mondhatjuk, hogy mindenek előtt a német politikai és burkoltan katonai fenyegetések hatására a szovjet diplomácia a békeszerződések revíziójának kérdésében az addigi nyílt támogatás helyett tartózkodóbb, a „békés megoldás” elvét hangoztató álláspontra helyezkedett.
Petrovszkij április 6-án érkezett Budapestre a bécsi szovjet követség első titkára, Grigorij Sejnyin és a TASZSZ bécsi irodájának vezetője, Ilja Csernyjak társaságában. Maga is sejtette, hogy a magyar társadalom a legjobb esetben is szenzációként fogja értékelni beiktatását, de fel volt készülve a hűvös, esetleg ellenséges kirohanásoktól sem mentes fogadtatásra is. Ebben nem is számította el magát, s bár megfogalmazása szerint a magyar sajtó jó része „korrektül bánt velük”, nem kevés volt azon orgánumok száma, amelyek inkább a követtel és kíséretével kapcsolatos kuriózumokat emelte ki, a viselkedésükről, étrendjükről, öltözködésükről tudósította olvasóit, míg a keresztény nemzeti orgánumok igyekeztek
„leleplezni” az új budapesti követ tevékenységét és kapcsolatait.800 Ezért megbízólevelének
800 Ld. Az első szovjet követ első napja Budapesten. Pesti Napló, 1934. ápr. 6. 11.; Megérkezett Budapestre az első szovjet követ. Magyarság, 1934. ápr. 6. 4.; A magyar nemzeti keresztény sajtó meglehetős antipátiával viszonyult a szovjet követhez. Ld. A láthatatlan gárda. Új Lap, 1934. ápr. 6. 1.; Megjött a szovjetkövet Bécsből.
Luxusautón jár, díszszobában lakik. Nemzeti Újság, 1934. ápr. 6. 3.; Petrovszkij Adolf szovjetkövet Magyarországra érkezett és 8–10 napot tölt Budapesten. Új Nemzedék, 1934. ápr. 6. 8.; BORBÉLY Zoltán: A sötétben bujkáló ellenforradalmár módjára percről-percre követtük Budapesten Petrovszki Adolfot, aki kilenc napot töltött itt, de nem maradt semmi gazdasági eredmény a szovjet követ nyomában. Nemzeti Újság, 1934. ápr.
15. 3–4.
átadása után, április 11-én, sajtófogadást rendezett az általa mérsékeltnek vélt orgánumok, az MTI és a Külügyminisztérium Sajtóosztályának képviselői számára, amelyen Csernyjak egy előadást tartott a Szovjetunió gazdasági fejlődéséről és kulturális életéről, majd a megjelent lapszerkesztők kérdéseket tehettek fel a követnek. A kérdések döntően a magyar határrevíziót és az erre vonatkozó szovjet álláspontot, illetve a magyar-szovjet kereskedelem perspektíváit érintették. Petrovszkij megjegyezte a jelentésében, hogy számított a revíziót firtató kérdésekre, ezért erre előre felkészült, s szó szerint idézte és – saját kifejezésével élve, –
„elmagyarázta” az újságíróknak Litvinovnak a Szovjetunió Központi Végrehajtó Bizottságának 1933. december 29-i ülésén elmondott beszédét.801 A magyar újságírók nagy megelégedéssel vették tudomásul ezt a fejtegetést. Jellemző, hogy a budapesti csehszlovák követ is köszönetét fejezte ki Petrovszkijnak ezért a válaszért, amely szó szerinti idézete volt a külügyi népbiztos által korábban elmondottaknak. A szovjet követ emiatt külön kiemelte jelentése végén, hogy ez az álláspont a „revizionistákat” és az „antirevizionistákat” egyaránt megnyugtatta.802
A szovjet külügyi népbiztos 1933. december 29-i beszéde valóban eltérő értelmezésekre adott okot. Litvinov annak idején nem fogalmazott meg konkrétumokat, mindössze arra utalt, hogy Moszkva sosem titkolta a rokonszenvét azon népek iránt, amelyekkel szemben a békék nevében igazságtalanságokat követtek el, ezért nem ellenzi a revíziót akkor, ha békés úton következik be, de ellenzi azt, hogy a revízió nevében a „világot újabb háború örvényébe döntsék”. A magyar politikai elit és a magyar közvélemény ebből azt szűrte le, hogy a Szovjetunió nem revízióellenes, míg a kisantant államok vezetése azt vélte kiolvasni belőle, hogy beállítottsága közvetve a revízióellenes politikának kedvez, hiszen nem sok esély mutatkozott a Duna-medence államainak viszonyrendszerét determináló revízió rendezésére békés úton. Miután 1934. július 18-án Szergej Alekszandrovszkij, prágai szovjet követ átnyújtotta követi megbízólevelét, a Lidové Noviny című cseh lap egy interjút készített vele. A követ a revízió kérdésére adott válaszában, – akárcsak Petrovszkij Budapesten, – idézte Litvinov 1933. december 29-i beszédét, ami Ghyczy Jenő prágai magyar követségi tanácsos, ideiglenes ügyvivő szerint nem lehetett a csehek ínyére, hiszen az „nem revízióellenes”. A magyar diplomata ugyanakkor kénytelen volt elismerni, hogy a szovjet követ azokat is a háborús veszély előidézőinek tartotta, akik Európa térképét meg akarják változtatni.803 A román közvélemény is nagy román sikerként és Titulescu diadalaként élte meg a diplomáciai kapcsolatok felvételét országa és a Szovjetunió között. A június 9-i ünnepélyes aktus után a román külügyminiszter a sajtónak adott nyilatkozatában utalt Litvinov szavaira, „mely szerint Oroszország végleg szakított a katonai hódítások és annexiók politikájával és abszolúte békeszerető”.804
A moszkvai magyar követ 1934. áprilisi–májusi tapogatózó tárgyalásai a szovjet fővárosban is jószerével csak az információgyűjtésre, a tájékozódásra voltak elegendőek, s esetleg arra, hogy kitisztuljon a kép a szovjet külpolitikának a revízióra vonatkozó álláspontját illetően. A szovjet politikusok konkrét ígérteket nem tettek, a véleményük lényege abban állt, hogy igazságtalannak tartják a Párizs környéki békéket, s elvileg nem zárják ki a határok felülvizsgálatának lehetőségét, ha ez békés úton történik, de határozottan ellenzik az fennálló
801 Erre ld. Presseempfang beim Sowjetgesandten Petrowskij. Russland und die Revision. Pester Lloyd, 1934.
ápr. 12. 6.; Sajtófogadáson Petrovszkij szovjet követnél. Pesti Napló, 1934. ápr. 12. 9.; A magyar–orosz érdekkapcsolatok. Petrovszky Adolf bemutatkozott a magyar sajtó képviselői előtt. Friss Újság, 1934. ápr. 12.
9.; Sajtófogadás az orosz szovjet követnél. Népszava, 1934. ápr. 12. 2. Vö. PÉTER János: Az első szovjet követségi sajtókonferencia Magyarországon. História, I. évf. (1979). 3. sz. 7–8.
802 Petrovszkij 1934. április 18-i jelentését budapesti tartózkodásáról ld. DVP SZSZSZR, 1971. 266–270.
803 Ghyczy jelentése Kányának. 1934. júl. 26. MOL, K 63, 52. cs., 1934-7/28. t., 1980/1934. al. sz., 2530/1934.
pol. sz.
804 Magyary jelentése Kányának. 1934. jún. 16. MOL, K 63, 447. cs., 1934/39. t., 1926/1934. al. sz., 2049/1934.
pol. sz.