évenként ötször: február, április, június, október és december 15-én jelenik meg a magyar kultúra és a bencés szellem szolgálatára a Pannonhalmi Szt.
Benedek-Rend kiadásában.
Főszerkesztő: BLAZOYICH 3 Á K Ó Felelős szerkesztő: MIHÁLYI ERNŐ dr.
Felelős kiadó: C S Ó K A 1. LAJOS dr.
Szerkesztőség és kiadóhivatal: Pannonhalma, Győr megye.
A folyóirat szellemi részét illető küldemények a szerkesztőség, az anyagi részére vonatkozó küldemények pedig a kiadóhivatal címére küldendők.
Előfizetési ár: évente 6 pengő; egyes szám ára 1.50 p.
Az előző évfolyamok £—3 pengőért kaphatók a kiadóhivatalban. A folyóirat csekkszámlája a Győri Első Takarékpénztárnál 4474. P. Sz.
Krisztus műve Hajnal volt (vers)
T A R T A L O M
Blazovich 3ákó Békés Gellért
Kelemen Krizosztom Blazovich ] á k ó Mihályi Ernő dr.
Levárdy Rezső Rezek S. Román TANULHÁNYOK
A magyarság lelki egysége
Kereszténység s a görög-római világ Krisztusarc a művészetben
Az Árpádkor Krisztus-képe Mélyen szállunk (vers)
FIGYELŐ
Az olaszországi vallásoktatás múltja és jelene
KÖNYVEK
A katolikus öntudatnevelés újabb állomása Katolikus írók Új Magyar Kalauza
BENEDICTINA
Dunántúli bencés nyomok és emlékek A saopauloi Magyar Római Katolikus
Egyházközség működése 1940-ben Anyám, tavasz v a n (vers)
Polgár Vilmos
Kolos Endre dr.
Kollár G e d e o n
Kühár Flóris dr.
Gerézdi Rábán
Krisztus műve.
Blazovich 3ákó.
Hegyek ormain gyakoriak a nagy szelek. Soha tombolóbb, gyil-kosabb vihar hegycsúcsot nem tépdesett, mint az első nagypénteken a Golgotát, A viharnak két halálos áldozata is volt: két lator s a Názáreti Jézus,
Amikor tekintetünk a három keresztre esik, hogy aztán riadtan ráfagyjon a középsőre, kínzó kérdések vihara kap el minket is, A két szélső keresztnek nincsen titka: a két lator vért ontott, tehát bűnhődniök kell. De hogy kerül a vesztőhelyre a középső áldozat?
Miért kellett a Názáreti Jézust a Golgotára fölhurcolni, hiszen a bíró is igaznak találta!? Honnan tört elő a Nagypéntek szörnyű vihara, amely virágzó istenemberi életet tépett ki gyökerestől, Is-tenembert szegezett a keresztre?
E f á j ó kérdések mögött az emberi történelem legsötétebb titka morajlik. A nagypénteki vihar kegyetlenül is kegyelmes visszhangja annak a forradalomnak, amely az emberi történelem leghajnalán robbant ki s gyilkos villámként végig száguld rombolva-pusztítva az egész történelmen, Visszaéltünk emberi mivoltunk egyik legistenibb adományával, a szabadsággal: vétkeztünk, vétkezünk. A paradi-csomban eljegyzettük magunkat a bűnnel s azóta döbbenetes hűség-gel álljuk ezt a boldogtalan frigyet: végig bűnözzük az évezredeket.
Mi lett ennek a szüntelenül tomboló forradalomnak gyümölcse?
Amikor lélekben végigjárjuk a történelem útjait, meg kell bor-zadnunk, Mindenütt könny, vér, pusztulás, halál. Elemi csapások, éhség, járványok, háború. Egyének és tömegek hihetetlen kegyet-lenkedései nyomán mennyi fáidalom! Ki tudná megolvasni az em-beriség összes sebeit, kiontott könnyeit, minden jajszavát, összes halálhörgéseit!? Mennyi lelki kín őrlődik az emberiség sok évezre-des f á j á n : csüggedés, félelem, megalázás, csalódás, kétségbeesés . , .
Nem — nem így gondolta el a Teremtő ezt a mi földünket. Itt valaki belekontárkodott az Isten terveibe. Amikor az emberi élet, a történelem legsötétebb rejtélyeit bogozgatjuk, csak egyben: a bűn-ben találunk kielégítő magyarázatot. A bűn az a szörnyű hatalom, amely a világ Istentől elgondolt felséges rendjét fölforgatta s a tör-ténelmet a szenvedések könnytől, vértől ázott útjaira lökte.
Pedig nem is ez a bűn titkának legsötétebb mélye. Egyszer a legmaróbb könny is fölszárad, a legsajgóbb seb is beheged, a
leg-kétségbeesettebb jajszó is elhal- Van ezeknél borzalmasabb hozo-mánya is a bűnnek: áthidalhatatlan szakadékot robbantott az Isten s az ember közé — elvágta az emberiség elől az Istenhez vezető útat. Nem ölte meg létében, halhatatlanságában a lelket, nem tudta elnémítani benne a boldogság utáni vágyat sem, de ellökte létének, boldogságának egyetlen forrásától, az Istentől.
Ennél is több történt: a bűnnel magunkra vontuk a nagy Isten haragját. A Szentírásnak talán legdöbbenetesebb mondata: „Meg-bánta Isten, hogy embert alkotott a földön és mély bánattal szívében mondotta: Eltörlöm az embert, akit teremtettem, a föld színéről."
Szomorú évezredeket töltött el az emberiség ebben a szám-űzöttségben. Kínok közt, sokszor kétségbeesve kereste az elvesztett útat. Titáni erőfeszítésekkel próbált hidat verni a feneketlen sza-kadék fölé, amely az Istentől elválasztotta, Megtette a legdöbbenete-sebbet is: ha m á r nem tudott ő elvergődni az Istenhez, megkísérelte lehúzni, lerántani magához az Istent: benépesítette ligeteit, erdőit, tengereit istenekkel. Szörnyű ez az Olympos! A költészet szépnek találhatja, de a lélektörténet megborzad tőle.
Végre a jó Isten szíve megesett a Föld szerencsétlen lakóin. Az ,,idők teljében" valóban eljött a Földre az Isten: ,,Az Ige testté lőn és miköztünk lakozék." A testté lett Ige ugyancsak nem fukarko-dott jelekben, amelyek istenségét bizonyították. Három éven keresz-tül csoda csodát ért Palesztinában, S mégis mi történik? Mi, akik istenek légióival raktuk meg a Földet, az emberré lett igaz, imá-dandó, szent Istent nem tűrtük magunk közt, a Golgotára hurcoltuk, keresztre feszítettük.
Nem kérdem, hogy tudtunk mi erre vetemedni, hisz mi min-denre, még istengyilkosságra is képesek vagyunk. De kérdem: miért engedte meg Isten a nagypénteket? Mert hogy ez a sötét nap csak az ő engedélyével kerülhetett be a világtörténelembe, az nem szen-ved kétséget, ,,Az hiszed, hogy nem kérhetem Atyámat és rögtön adna nekem többet tizenkét ezred a n g y a l n á l ? " Fogalmazzuk a kér-dést egyszerűbben: mi történt nagypénteken a Golgotán?
Két világesemény.
Az első a szenvedés sötét problémájának megoldása. A Gol-gotán Krisztus megszentelte a sebet, a könnyet. E hegyen Krisztus kimondhatatlanul szenvedett — s ezzel szentté lett a szenvedés.
Krisztus sohasem áltatta azzal a világot, hogy fölszárít minden könnyet, elűzi a Földről a szenvedést, a fájdalmat. Ellenkezőleg:
ezerszer elmagyarázta, hogy aki utánna akar menni, annak keresz-tet kell vinni. Egyet azonban megkeresz-tett: megtanította az emberiséget, hogy igaz boldogságának szenvedés az ára, Meghozta a titokzatos igazságot, hogy itt a földön a szenvedés a boldogságnak nem sírja, hanem leggazdagabb kútforrása. Ezt az igazságot koronázta meg a Golgotán, Szenvedett. A k a r t szenvedni. Többet, mint amennyit meg-váltói küldetése kívánt — többet, mint amennyit ember valaha szen-vedett. Szenvedett, hogy Benne, Általa szentté legyen a szenvedés,
boldoggá a fájdalom. Mert Krisztus a Golgotán, a keresztfán is boldog Krisztus volt.
A Golgotán más esemény is történt, — a könny megszentelésé-nél is fontosabb.
Krisztus azzal jött, hogy „Én vagyok az ú t . . . " Üt, amely Isten-hez vezet. Tehát az az út, amelyet elvesztettünk. Három éven át éjjel-nappal dolgozott Krisztus ennek az útnak megépítésén. Meg-szabta irányát, útjelzőkkel látta el, az út mentén a r a j t a menetelők számára forrásokat fakasztott. De mi történjék a szakadékkal, ame-lyet a bűn robbantott és robbant Isten s az ember közé? Tudta, ezt a szakadékot el nem tüntetheti, föl nem töltheti: mint testet az árnyék, úgy kíséri az embert a bűn. Nincs más megoldás: a szakadék fölé hidat kell verni. Ez a hídépítő nem lehet más mint Őmaga,
„Christus a u t e m . . . pontifex" — azaz: pontem faciens — Krisztus a hídépítő. A nagypéntek Krisztus hídavatása. A híd pillére a Gol-gota, íve a Kereszt, S mert ,,senki sem jut az Atyához máskép, mint énáltalam" — a keresztre ráfekszik önmaga. Amikor halódó, szed-res ajkai elsuttogták: „Befejeztetett" — a híd készen állott.
Az út tehát járható volt egész az Atyáig, Még valami kellett.
Az, hogy a Krisztus útján, Krisztus h í d j á n érkezőket az A t y a fo-g a d j a is. Krisztus jól tudta, hofo-gy a mefo-gsértett Atya eléfo-gtételt kö-vetel. Tudta, hogy az emberiségnek az Atyánál olyan adóslevele van, amelyet az a maga erejéből, a maga becsületéből soha le nem törleszt. Évezredeken á t próbálkozott vele, de hiába. „Áldozatokat és a j á n d é k o k a t és égő- és bűnáldozatokat nem akartál, sem nem tetszenek neked, amiket a törvény szerint áldozatul bemutatunk".
Ebbe az évezredes, kétségbeesett erőlködésbe csendül bele Krisztus szava: „íme, eljövök, hogy megcselekedjem, ó Isten, a Te akara-todat". S ment. Betlehemből indult, harminchárom éves földi út végéri a Golgotán átlépett a halál k a p u j á n és „ s a j á t vére által ment be egyszersmindenkorra a szentélybe." Mialatt a Golgotán a vihar tombolt s egyesek káromkodtak, mások megtértek, ismét mások imádkoztak — Krisztus kiontott vére bíborában, átszúrt szívével a kezén az A t y a elé lépett: Atyám, megcselekedtem akaratodat, itt vagyok „örök váltságot szerezve," Itt vagyok, hozom a Föld váltság-díját: nagypénteki égő sebeimet, kiontott véremet, ellobbant élete-met! A jeruzsálemi templomban a szövetségi kárpit, az Égben év-ezredes adóslevél h a s a d t , , . A Nagypéntek viharából belekondult a világegyetem minden zúgába az Evangélium nagy mondata: „Re-dempti estis!" — Meg vagytok váltva.
A nagypénteki vihart 37 órás hitet törő szélcsend követte. Még a tanítványok hite is alapjaiban rendült meg. Minden elveszettnek l á t s z o t t . . . A nagy álmok, merész ígéretek, misztikus mondatok, szép parabolák Mestere elnémult, a sír lakója lett. A Golgota táv-lattalanul, értelmetlenül meredezett ég felé.
A húsvét zúgó harangjai, a tél fagyából kikényszerített
virágok-kai díszített oltárai, drága ünneplőkbe öltözött díákonusai, papjai, püspökei, Allelujáktól csengő-bongó imái, dalai, himnuszai — leg-főképpen pedig a kétezer éves kereszténység a bizonyság, hogy a Golgota a húsvétreggel fényözönében isteni mélységű távlatot, fel-séges értelmet kapott.
Vegyük csak elő az Isten könyvét, a Szentírást s próbáljuk ösz-szeállítani az első húsvétreggel eseményeit. A Szentlélek négy tu-dósítója, a négy evangélista nyomán így alakul ki a világtörténelem legfényesebb, legtitokzatosabb reggele.
Jeruzsálem még az ístengyilkosság szörnyű bélyegével homlo-kán aludta álmát, amikor vasárnap virradóra ,,nagy földindulás lőn, m e r t az Ür angyala leszálla az égből és . . . elhengeríti a követ és ráült. Tekintete olyan volt, mint a villám, és ruhája, mint a hó.
A z őrök pedig tőle való félelmükben megremegtek és olyanok let-tek, mint a holtak," Ezenközben fölkelt a Nap, Ezen a reggelen kettő is: az egyik, amelyet az Isten keze tűzött a teremtéskor az égboltra, a másik a „győzhetetlen Nap . . De kövessük csak to-vább az eseményeket.
Mialatt Arímateai József ú j sírboltja körül ilyen csodálatos események történtek, a fölkelő Nap első sugarainál három asszony siet a sír felé: Mária Magdolna, Mária, J a k a b a n y j a és Szalomé, hogy illatszerekkel megkenjék a drága Halottat. Ütközben aggodal-maskodnak: „Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt a j t a j á b ó l ? "
S amikor odaérnek, csodálkozva látják, hogy már el van hengerítve.
Es „bemenvén (a sírkamrába) nem találák meg az Ür Jézus testét".
Ekkor Mária Magdolna „elfuta és Simon Péterhez s a másik tanít-ványhoz méné, kit szeret vala Jézus és mondá nekik: Elvitték az U r a t a sírból és nem t u d j u k , hová tették őt." A két tanítvány meg-lepődve h a l l j a a hírt, rögtön a sírhoz indulnak, „Együtt futnak vala pedig ketten".
Ezalatt a másik két asszony a sírkamrában m a r a d t . Alighogy Mária Magdolna elsietett tőlük, „ime két férfiú álla mellettük ra-gyogó öltözetben. Megijedvén az asszonyok és földre h a j t v á n orcái-kat, azok mondák nekik: Mit keresitek az élőt a holtak közt? Nincs itt, hanem feltámadott; emlékezzetek, miket beszélt nektek, midőn még Galileában v a l a . . . Menjetek és mondjátok meg tanítványai-nak és Péternek, hogy előttetek megyen Galíleába, ott m a j d meg-látjátok őt, amint megmondotta nektek. És eszükbe jutának az ő szavai. Visszatérvén a sírtól, jelentették mindezt a tizenegynek és mind a többinek".
Alighogy a két asszony eltávozott, a sírhoz siető két tanítvány közül „a másik tanítvány (tehát János) megelőzé P é t e r t a futás-ban és hamarébb ért a sírhoz. És belenézvén, ott látá elhelyezve a lepedőket, de nem mène be. M a j d odaére Simon P é t e r is és be-ménve a sírboltba és látá az otthagyott l e p e d ő k e t . . . Akkor aztán beméne a másik tanítvány is, ki először érkezett vala a sírhoz, és láta és hitt". Nem diadalmas, húsvéti hittel, hiszen „még nem ér-tették az írást, hogy föl kellett neki támadnia halottaiból". Kavargó
lélekkel, mint akik soha nem hallott titkok látói lettek, ,,á tanít-ványok megint hazamenének."
Ezalatt másodszor is kiérkezett a sírhoz Mária Magdolna. Ami-kor a két tanítvány eltávozott, „Mária kinn álla a sírboltnál sír-ván. Amint így sírdogála, oda hajolván bepillanta a sírboltba és láta két angyalt fehér ruhába ülni, egyiket fejtől, másikat lábtól, ahol Jézus teste feküdt vala. Mondák neki azok: Asszony mit sírsz? Feleié nekik: Mert elvitték az én U r a m a t és nem tudom, hová tették őt. Ezeket mondván hátrafordula, és látá Jézust ott állani, és nem tudta, hogy az Jézus. Mondá neki Jézus: Asszony, mit sírsz? Kit keresel? Amaz vélvén, hogy a kertész az, mondá neki:
Uram! Ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hová tetted és én elviszem őt. Megszólítá őt J é z u s : Mária. Megfordulván amaz, feleié neki: Rabboni! (ami annyit tesz mint mester)". Mária térdre borul az Ür előtt, át a k a r j a karolni lábait. ,,Mondá neki Jézus: Ne illess engem, mert még nem mentem föl Atyámhoz, hanem e r e d j atyám-fiaihoz, és m o n d j a d nekik: Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez. Elméne Mária Magdolna, hírül adván a tanítványoknak: Láttam az U r a t és eze-ket mondotta nekem".
íme, az első húsvétreggel evangélista-tollból kikerült, szent riportja, A tudósítók tudósításukért nem kaptak súlyos pénzeket — egynek, Jánosnak kivételével tudósításuk igazságát vérrel pecsétel-ték meg — szavukban kételkedni tehát nincs jogunk.
Amint így szemünk előtt leperegnek az első húsvétvasárnap reggeli eseményei, tekintetünk rá-rátapad egy-egy részletre. Milyen különös az angyal-diktálta sírfölírat! Addig is, azóta is sírköveken mindig ez olvasható: „Itt nyugszik . . ." valaki. A húsvéti fölirat mást dalol: „Föltámadott. Nincsen itt." A mi sírjaink mellett is állnak néha márványból faragott angyalok, de azok lekonyult fejűek, fáj-dalomtól, gyásztól megtörtek. A húsvétreggel sírt őrző angyalai diadalmas örömtől, föltámadásról evangelizálnak. A leglenyűgözőbb részlet azonban m a g a az üres sír: nyitva van, de nem a pusztulás, rothadás szörnyű szaga árad, hanem a föltámadt élet illata csap ki belőle. Magát a sírfölíratot hazug kezek is rávéshették volna. A sír mellett daloló angyalok ugyanazok lehetnének, akik a Paradi-csomban sugdoztak a fülünkbe. De az üres sír, amelynek péntek este óta voit lakója, tény, s a tények nem hazudnak. Ez a sír ket-tőt tud: a Názáreti Jézust pénteken este temették, rá vasárnap reg-gel Krisztus halottaiból föltámadott. A sírból a húsvétregreg-gel fény-özönében nem az elbukott Eszme, nem az eltiport Igazság, hanem maga a nagypénteken keresztrefeszített és eltemetett J é z u s lépett ki diadalmasan.
Krisztus nagypénteken a bűn-robbantotta szakadék fölé hidat vert, haragvó Istent kiengesztelt, bukott emberiséget megváltott — húsvétreggel bizonyított. Bizonyítéka isteni fölényű volt: üres sír, legyőzött Halál. E n n e k a föltámadt Krisztusnak rendületlenül, vi-harban és békés napokon, kegyelmi verőfényben és
megpróbáltatá-sok idején, életben és halálban — mindenütt és mindenkor hiszünk.
Hitünk erős, bevehetetlen vára az üres sír.
íme, Krisztus műve.
,,Ich weiß viele Worte, ihr Menschen, aber heute müßt ihr knieen —
Eure Knie sind eure Flügel!" (G. v. Le Fort.) (Testvérek, sok szép, nagy szavam volna még,
de ma térdelnetek kell — Térdeléstek szárnyalás lesz!)
H a j n a S v o ! f .
H a j n a l volt: hej, h a j n a l — soha még ilyen nyersen fehér és irgalmatlanul.
A szívós sziklák szíve megrepedt.
H a j n a l volt. És feltámadott az tJr.
És fény patakzott ott a Föld gyomrából és víz szökellt és d r á g a húr-zene.
A Lélek lángolt az ember fiából.
H a j n a l volt, S éjjel lett a föld tele.
Sötét manók rohantak szerteszét, s ijedten bújtak szívbe, szóba, szélbe.
H a j n a l volt, győztes és gyalázatos:
a fénytelen Föld átkot szórt a fénybe.
S a sír mögött a kereszt fenn a dombon, a vaskos, véres, átkozott bitó
száraz fájából rügyezni kezdett.
H a j n a l volt, (S r a j t u n k álom, bódító.) Az Ür megindult vissza a keresztre, himnusz volt lépte, tánc és diadal, trónus-keresztje felszökött az égre, mint egy csoda-fa, hős és fiatal.
S a Király r a j t a megtárult karokkal, buzognak róla az élő vizek
a nép iszik és megy-megyen feléje és mind fényes lesz, mint fehér szüzek.
H a j n a l van egyre: az idő betellett, az éjtszakás Föld többé nem forog.
Virágos f á j á n most Atyjához tér meg Királyunk, s népét v á r j á k angyalok.
Békés Gellért.