A kora középkortól kezdődően az európai társadalmakban egy szűk em-bercsoport töltötte be a vezető szerepet. ők a nemesség, amely országok -tól függően az összlakosság 1–2 százalékát (Angliában a nemesség közel 1 százalékot, Franciaországban és a Német-Római Birodalom területén 1–3 százalékot képezett) teszik ki. Közép-Európában ezek a mutatók jó-val magasabban voltak: Csehországban 3, a Magyar Királyságban 4–5, a Rzech Pospolitában pedig 7–8 százalékot tett ki. Az európai viszo-nyokhoz képest mindenképpen magas mutató, ugyanakkor a társadalom egészét tekintve elég alacsony, lévén, hogy a korabeli társadalom (ese-tünkben a „gens hungarus” – magyar nemzet) részét csupán a kiváltsá-gos rétegek képviselték.
A polgári társadalmak virágkorában a nemességre, mint a társadal-mi fejlődés egyik fékező elemére tekintettek, ezért a nemesi kiváltságok eltörlése egyike volt a polgári forradalmak legfőbb törekvéseinek. Mi-közben Franciaországban a forradalom elsöpörte a nemességet, s a „har -madik rendet” emelte helyére, addig a reformkori Magyarországon maga a haladó nemesség volt a generálója a társadalmi fejlődésnek, s ezáltal egészen a XX. század közepéig megőrizte státusát. A szocialista törté-netírás a nemességet megbélyezte, annak képviselőit a társadalom „rák -fenéje”-ként, népnyúzóként, kíméletlen elnyomóként ábrázolta. Sajnos az efféle történelemszemlélet mindmáig fennmaradt, mi több, a történelmi valóság ábrázolása helyett a tankönyvek inkább a társadalmi osztályok (nemesség, polgárság, jobbágyság) állandó antagonisztikus küzdelmét próbálták kiemelni. Ha megvizsgáljuk történelmi múzeumi tárlóink ki-állítási anyagát, ez a szemlélet állandóan visszaköszön, sőt a társadalmi konfliktus némi nemzetiségi színezetet is kap, ahol az elnyomók elsősor
-ban a többségi társadalomból kerülnek ki. A kutatott téma aktualitását az adja, hogy a globalizálódó társadalmakban valóságos nosztalgiahullám kezdődött a nemesség történelmi hagyományai iránt, amelyek sajnos visz-szás helyzetet is teremtenek, amikor kétes eredetű lovagrendek (például a Szent Szaniszló-rend Ukrajnában) osztanak különféle nemesi címeket és kitüntetéseket. Az 1991-es rendszerváltásig Ukrajnában sem volt ildomos nemesi felmenőkkel dicsekedni, mi több 1944 után ennek a társadalmi rendnek a képviselőit (akik nem menekültek el a frontvonal közeledté-vel) üldözték, elhurcolták. Jelentős mennyiségű családi hagyaték pusztult el ekkor, hiszen még azok a családok is elégették a családi levelesláda tartalmát, akik szülőföldjükön maradtak. 2000-ben oroszországi mintá-ra Kárpátalján is mozgalom indult egy Nemesi Szövetség létrehozásámintá-ra, amelynek egyetlen feltétele volt, hogy az illetőnek rendelkeznie kellett a megfelelő nemesi levéllel (vagy annak hiteles másolatával), illetve ke-resztlevelekkel. Az egykor oly népes magyar nemesi társadalomból ekkor nem sikerült négy családot találni a bejegyzéshez.
A Dózsa-féle parasztháború kezdetének 500. évfordulója mindenkép-pen méltó apropója a nemesség társadalmi szerepének átértékelésére. A Felső-Tisza-vidék nemességének túlnyomó többsége vagyoni állapotát és életmódját tekintve nem sokban különbözött a velük együtt élő pa-rasztságtól, ezért sok esetben közösek voltak a céljaik. Erre erősítenek rá azok a szabadságküzdelmek is (Bocskai-, Thököly- és Rákóczi-szabad-ságharc), amelyek innen, a perifériáról indultak, s amelyekben a paraszt-ság és a nemesség képviselői vállvatve küzdöttek.
A társadalmi rétegződés már a XI. században megkezdődött. Ekkor kezdődik meg a nemesi jogállást megalapozó kiváltságok kialakulása, amelyek közül a legfontosabb a királyi udvarban való pereskedés joga volt. A társadalmi rétegek kialakulásában fontos szerepet játszott az Aranybulla (1222) elfogadása, majd a rendi társadalom kereteinek létre-jötte. Természetesen a nemesi társadalomba való felemelkedés lehetősége nem volt elzárt, azonban ennek megszerzése mindenképpen az uralkodó kegyétől függött, és valamilyen a nemzet vagy az uralkodó irányában tett kiemelkedő szolgálat vagy cselekedet elismerése is lehetett. A megne-mesítéssel együtt járó birtokadományozás pedig lehetővé tette az illető személy számára a társadalom vezető rétegébe való betagolódást is.
Werbőczi István 1514-ben Hármaskönyv (Tripartitum opus iuris consuetudinarii inclyti regni Hungariae) című munkájában úgy
fogal-mazott, hogy eredetileg a honfoglaló magyarság egésze képezte a neme-si rend részét, azonban azokat, akik nem tettek eleget a haza védelmében elvállalt kötelezettségüknek, ezektől a kiváltságoktól megfosztották. A Hármaskönyv szerint a nemesi rendbe való felvételre, illetve az ehhez kap-csolódó birtokadományozásra egyedül a törvényesen megkoronázott király jogosult. A kialakult szokásjog, illetve a vegyesházi királyok uralkodása idején elfogadott törvények értelmében a nemesség társadalmi jogállását 4 kiváltság képezte, amelyeket Werbőczi az alábbiak szerint sorol fel (meg-jegyzendő, hogy a Tripartitumot a Magyar Országgyűlés soha nem kodifi-kálta, mégis szerves részét képete a magyar jogrendnek egészen 1848-ig):
„A nemeseknek négy fő és kiváltságos jogáról. Ámbár pedig a neme-seknek a fejedelmi kiváltságlevelekből és rendeletekből kitetszőleg igen sok joguk van, mindazáltal közülök négy a legfőbb, a melyeket ide iktattam.
1. § Az első tehát az: hogy őket előzetes idézés vagy perbe hivás és törvényes elmarasztalás nélkül, senkinek unszolására, panaszára vagy kérésére személyükben senki sehol le nem tartóztathatja.
2. § Megszoritást szenved azonban ez a jog büntettek és bünügyek, ugymint: a szándékos gyilkosság, faluk felgyujtása, tolvajság, rablás, vagy haramiaság, sőt az erőszakos paráznaság esetében is, a melyekben a nemesség tisztségét, czímét és szabadságát mindenki elveszti. És igy az ilyent a tett szinhelyén parasztkézzel is szabad mindig letartóztatni és kihágásához képest elmarasztalni és megbüntetni.
3. § Ha azonban a tett szinhelyéről elfutott és ellenfeleinek kezei kö-zül kimenekült; azután nem máskép, hanem csak idézés vagy perbe hivás és törvénykezési eljárás utján lehet őt elitélni és büntetni.
4. § A második főjog az: hogy az egész ország nemesei (a mint előbb említve van) senki másnak hatalma alatt nem állanak, mint a törvé-nyesen megkoronázott fejedelmeknek; sőt fejedelmünk maga is, rendes hatalmánál fogva, bárkinek puszta panaszára és gonosz besugására, közülők senkit, a törvény útján kivül és kihallgatása nélkül, sem szemé-lyében, sem vagyonában meg nem háboríthat.
5. § A harmadik az: hogy törvényes jogaikkal és földbirtokuk ha-tárain belől fekvő minden jövedelmeikkel, tetszésük szerint mindenkor szabadon élhetnek; midennemű jobbágyi szolgálat, adakozás alól, ro-vás és egyéb adó, vám és harminczad fizetésétől mindörökre teljesen mentesek és ki vannak véve, csupán csak az ország védelmére tartoznak katonáskodni.
6. § A negyedik és utolsó (hogy a többit mellőzzem) az: hogyha bármelyik királyunk vagy fejedelmünk, a néhai második, vagy mel-léknevén Jeruzsálemi András király úr és fenséges fejedelem országos végzeményében (a melynek megtartására minden magyar király, mielőtt a szent koronát fejére tennék meg szokott esküdni) kinyilvánított és kife-jezett nemesi jogok ellenére tenni merészelne, akkor örök időre szabad-ságukban áll, annak ellene szegülni és ellene mondani a nélkül, hogy a hűtlenség vétkébe esnének.
7. § A nemesek alatt pedig értsd e helyen általában az összes főpap, báró urakat és a többi mágnásokat, valamint az ország más előkelőit, a kiket (a mint előbb mondám) mindenkor egy és ugyanazon szabadság előjoga védelmez.”
A törvények értelmében (különös tekintettel az I. Lajos király által szentesített „ősiségi törvényre”) a nemesség ugyanazokkal a jogokkal bírt
„una eademque nobilitas” („Ugyanazon nemeseknek kérésébe is bele-egyeztünk: hogy az országunk határai közt lakó valódi nemesek még az országunk határai közt fekvő herczegi tartományokban levők is, meg-annyian ugyanazon egy szabadsággal éljenek.”), az általuk birtokolt földtulajdon sérthetetlen volt, azt a fiúág kihalását követően a leányági rokonság örökölte, s csupán a teljes család kihalását követően száll visz-sza a koronára.
A törököknek a Balkánon, illetve Magyarország déli határai mellett való megjelenésével kapcsolatban ismét szükségessé válik a nemesi tár -sadalom szerepvállalása, jelen esetben az ország katonai védelme. A XVI.
század jelentős változásokat hozott a magyar társadalom különböző ré-tegei számára is: nem csupán a nemesség, polgárság, illetve a parasztság közötti társadalmi különbségeket erősítette fel, hanem magán a nemes-ségen belül is óriási vagyoni-társadalmi, illetve kulturális különbségeket képezett. Ugyanakkor a nemesség alsó, illetve a parasztság felső rétegei közötti átmenet is csak látszólagos volt. A török veszély állandósulása s a Jagelló-kormányzat tehetetlensége, valamint a törökellenes keresztes háború leállítása jelentős társadalmi elégedetlenséget váltott ki – a tár -sadalmi rend válságba került azáltal, hogy a haza védelméért privilégi-umokkal rendelkező csoportok (nemesség, főpapság) nem tettek eleget a társadalmi szerződésben vállalt feladatuknak. Valószínűleg ez lehetett az oka annak, hogy a Felső-Tisza-vidék viszonylag szegény nemessége aktívan kapcsolódott be az 1514. évi Dózsa-féle parasztháborúba.
Miközben elszegényedő nemességről beszélünk, amelyek mindössze 2-3 porta fölött rendelkeztek, a mezővárosi polgárság, illetve akár ma-guk a parasztok is komoly vagyont halmozhattak fel. Így például Balázs beregmegyei jobbágy hagyatékában a követ kező ruhaneműk és vagyon-tárgyak szerepeltek: két ló nyereggel, zablával, 16 forintos köntös, vászon-ruha, köpenyeg, süveg, lábravaló, fegyve rek, egy ezüstkereszt. Ez azonban nem tekinthető általánosnak, mivel a faluhelyen élő parasztság többnyire a szegény kategóriába sorolható. Bár az 1514. évi országgyűlés eltörölte a jobbágyság szabad költözködését, hamarosan mind I. (Szapolyai) János, mind I. (Habsburg) Ferdinánd visszaállította a korábbi szabad költözködés jogát. Elsősorban maguk a földesurak voltak érdekeltek ebben, hiszen a középkor végére a jobbágytelkek 20–60 százaléka üresen állt. A telepíté-sekre két úton kerülhetett sor: a törökveszély elől északra húzódó népek befogadásával, illetve az ország határain túlról való betelepítésre. A Felső-Tisza-vidék esetében mindkét módszer célravezetőnek tűnt, azonban főleg a második (kenéz-telepítések) honosodott meg elsősorban.
A folyamatos háborús helyzet, illetve a társadalmi bizonytalanság is lehetsőséget teremtett az alsóbb társadalmi rétegek számára való fel-emelkedéshez. A végvári katonáskodás az egyik fontos állomása lehetett ennek a folyamatnak.
A XVI. századi rovás-adó kivetési adatok alapján Magyarországon ekkor kb. 3 300 birtokos nemes, illetve kb. 7 200 egytelkes nemes élt.
Anyanyelvét, etnikumát tekintve többségük magyar volt, kivételt képez-tek a Bereg vármegyében birtokos rutén, illetve a Máramaros vármegyé-ben élő román nemesek (akiknek ortodox vallásáról kizárólag névanya-gukból lehet következtetni).
1. számú táblázat. A birtokkategóriák megoszlása megyénként a XVI. században:
Vármegyék
0–10 porta közötti
(0–70 fő) 11–100 porta közötti
(77–700 fő) 100 portán felül (700 fő fölött) (Birtokok a porták százalékában)
Bereg 24,5 38,1 37,4
Ung 25 53,8 21,2
Ugocsa 29 37,3 33,7
Máramaros 42,4 32,2 25,4
Érdekes megtekinteni Máramaros vármegyét, ahol a birtokosság túlnyomó többsége törpe- vagy kisbirtokos volt, ami elsősorban a régió földrajzi fekvésének köszönhető (a hegyes-dombos területeken a birto-kok főleg a folyóvölgyekben, illetve az irtásterületeken koncentrálód-tak). A korabeli adatok szerint ekkor Máramarosban 249 nemesi család-főt tartottak nyilván. Bereg, Ung és Ugocsa megyék síkvidéki területein jelentős számban találunk egytelkes nemeseket is, amelyek valószínűleg a korábbi határvédelemmel foglalkozó lakosság leszármazottai lehetnek.
A 100 portánál nagyobb terjedelmű birtokok többségükben vártarto-mányok tartozékai voltak és nagyrészt egységes tömbökben helyezked-tek el. A vármegyénkénti megoszlás szerint Ungban a nevickei, Beregben a munkácsi és szentmiklósi, Ugocsában a nyalábi, míg Máramarosban a huszti váruradalom képezte ezt a birtokméretet. A nevickei uradalom, illetve a nyalábi vártartomány még az Anjou-királyok uralkodása idején került a homonnai Drugeth és a Perényi család birtokába, addig a mun-kácsi és a huszti uradalmak sorsa kicsit eltérő.
Az 1598. évi házösszeírás alapján a Magyar Királyság területén ek-kor 1 000 porta fölötti vagyonnal 24 család, 501–1 000 közöttivel 19 család, 301–500 közöttivel pedig 33 család rendelkezett.
2. sz. táblázat. A birtokkategóriák portánkénti megoszlása (1549 és 1598 között):
Birtokosok portánként 1549 Birtokosok portánként 1598
1000 porta 8 501–1000 porta 19
300–1000 porta 30 301–500 porta 33
100–300 porta 63 201–300 porta 32
0–100 porta 29 733 101–201 porta 71
50–100 porta 134
A korabeli mércével mérve nagybirtoknak számított a 300 porta fö-lötti, jómódúnak pedig a 100 porta fölöttivel rendelkező nemes (vagy ne-mesi család) volt tekinthető. A magyarországi viszonyok szerint közepes nagyságúnak számított az 50–100 portás birtok.
A nemesi társadalmon belüli mozgásra főleg a mohácsi csatavesztést követően került sor, amikor számos család teljes férfiága kihalt (például az Ung vármegyében is birtokos Pálócziak), illetve a kettős királyság idején, amikor a jelentősebb nemesek különböző pártokra való
átcsábí-tása következtében teljesen átrajzolódtak a korábbi birtokviszonyok. Pél-dául ekkor kerültek eladományozásra a munkácsi, illetve huszti királyi várak a hozzájuk tartozó uradalmakkal együtt.
3. sz. táblázat. A birtoklás folyamatossága megyénként a XVI. században:
Vármegye A birtokosok száma
a XVI. század közepén Birtokosok már Mohács előtt
Bereg 101 74
Ung 68 43
Ugocsa 48 35
Máramaros 186 108
Bár elvben továbbra is fennállt az „una eademque nobilitas” (egy-séges nemesség) gondolata, magán a nemesi társadalmon belül is óriási különbségek alakultak ki. A nemesi társadalom csúcsán a későbbi főne-mességet találjuk. A vizsgált térségben a korábbi nagybirtokosság nem változott, mivel az Ung vármegyében domináns Homonnai Drugeth, illetve Ugocsa vármegyében hasonló pozíciókat betöltő Perényi család pozíciói nem változtak. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy a vizsgált 4 vármegyében (Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros) saját törzsökös főne-mességgel nem találkozunk, mivel még a fent említett Drugeth és Peré-nyi családok birtokainak túlnyomó többsége a szomszédos vármegyék -ben (Abaúj, Borsod, Zemplén, Szabolcs) feküdt. A királyi uradalmak zálog- (majd tényleges) birtokosai többnyire más régiókból kerültek ki, az említett várakhoz/uradalmakhoz elsősorban politikai és anyagi ér-dekek kötötték őket, azokat többnyire saját udvarbíráik és kapitányaik útján kormányozták.
4. sz. táblázat. Nagy- és középbirtokosok a vármegyékben (XVI. század):
Vármegye/család 1543–1553 1598
Portaszám: Lakosság: Házszám: Lakosság:
Bereg vármegye
1176 8 232 5 400 37 800
Nagybirtokosok Munkácsi
uradalom 381 2 667 1 988
(Rákóczi Zsigmond) 13 916 Szentmiklós
uradalom Perényi János (53),
Perényi Ferenc (11) 448 Telegdy Pál özvegye (224), Telegdy János
özvegye (181) 2 737 Középbirtokosok
Büdy Mihályné (79) 553 Büdy Mihály (123) 861
Dobó Ferenc (39),
Középbirtokosok Leleszi prépostság (45) 315 Leleszi prépostság
(117) 819
Társadalmi pozícióikat tekintve a vizsgált térség (Bereg, Ung, Ugocsa, Máramaros) főnemesei már nem tartoztak az országos bárók közé – virág-koruk a Drugethek számára az Anjou-korban, a Perényiek bárói ágazata számára a Luxemburg korban volt, a későbbiekben kiszorultak az orszá-gos politikából, s csupán vármegyei főispáni tisztségeket töltöttek be.
Jóval szélesebb társadalmi rétegnek tekinthető a köznemesség. Ter -mészetesen itt sem találunk egységesen elfogadható szabályokat, hiszen az ország különböző tájain más-más kritériumai voltak a birtokos nemes (possessionatus) kategóriának. A köznemesség felső rétegét képezte a „bene possessionatus” („jó birtokosság”), amely a vármegyei nemesség elitje volt – elsősorban belőlük kerültek ki a vármegye alispánjai, szolgabírói.
További széles réteget képeztek a kisnemesek (kurialisták, egytelke-sek, armalisták, paraszttelken élő nemesek), akiket „taksás nemes”-eknek is neveztek. A kurialisták többnyire egyetlen telket birtokoltak, amelyet maguk műveltek be. A térségben számos olyan település létezett, amely területén többnyire ilyen nemesek éltek. Ilyen kisnemesi települések lé-teztek a nemzetségi birokok közé szorítva például Ugocsa vármegyében (Péterfalva, Csatóháza, Csepe).
A korabeli vármegyei statutumok szerint egész teleknek az a nemesi kúria számított, amelyhez legalább 32 hold szántó tartozott. Ennek meg-felelően a fél kúria 16, a negyed 8–10 hold szántót jelentett. A XVI–XVII.
századi viszonyokra jellemző, hogy a kisnemesek jelentős része már nem rendelkezett egész telekkel.
A kisnemesek egy külön csoportját képezték az armalisták. Eredetileg a nemesítéssel együtt járt a birtokadományozás is, azonban a XVI. század-ra jelentősen megcsappant a korona rendelkezésére álló földtulajdon, ezért sok frissen nemesített személy csupán címeres oklevelet kapott (arma – cí-mes). Az armalista nemes saját személyére ugyan adómentességet élvezett, azonban a telek után, amelyen élt, ugyanaúgy adózott, mint a jobbágyság.
Igen jelentős volt a kisnemesek száma is. Ugocsa megyében a XVI. szá-zad második felében kb. 400 nemes család élt, közülük csak 96-nak volt job-bágya, zsellére vagy szolgája, de a 96 birtokos nemes család között is 56 volt olyan, amelyeknek együttvéve is csak 89 jobbágya, zsellére és szolgája volt.
A kisnemesség életformája és házai nem sokban különböztek a jobbá-gyokétól.
Az ugocsamegyei Gödényháza kúriális községben például 1743-ban 21 armalista nemes nek összesen is csupán 11 ökre és 15 tehene, lova
pe-dig egy sem volt, ugyanekkor a szomszédos paraszt falvakban 4–8 job-bágy is több jószággal rendelkezett.
Ugocsa megyében 1567-ben 16 olyan birtokos nemes élt, akinek leg-alább 5—50 jobbágya vagy zsellére volt, kivételt csak a Perényi család, illetve a három nagybirtokos nemzet ség, a Káták, Hontpázmányok és Gutkeledek családjai képeztek.
5. sz. táblázat. Ugocsa vármegye birtokviszonyai az 1567/1574-es dicajegyzék alapján:
Ugocsa megye jobbágysága 350 125 1159 1634 231
A 4 nagybirtokos család jobbágysága 290 95 973 1358 184
Perényi család 147 60 642 849 103
Csarnavonai-Surányi család
(Káta-nemzetség) 46 25 119 190 27
Rozsályi Kun család
(Gut-Keled nemzetség) 66 6 132 204 27
Újhelyi család
(Hontpázmány nemzetség) 31 4 80 115 27
Természetesen az Ugocsa vármegye jobbágyságának közel felét bir-tokló Perényi család esetében sem beszélhetünk a birtokok egy kézben való koncentrációjáról. A család különböző tagjai (férfiági leszármazot-tak, özvegyek) a fenti táblázatban szereplő vagyont közösen birtokolták.
6. sz. táblázat. A Perényi család jobbágyai
Ugocsa vármegyében az 1567/1574-es dicajegyzék alapján:
Birtokos Egész
Perényi János 82 13 325 420 57
Perényi István 41 37 202 280 12
Perényi György 7 4 40 51 2
Perényi Ferencné, özv. Perényi Mihályné (most Draskovics
Ferencné) közösen 4 - 9 13 14
Perényi Erzsébet Czobor Imréné 5 4 33 42 5
Perényi Borbála Forgách Imréné 6 2 30 38 7
özv. Vécsey Istvánné 2 - 3 5 3
Összesen: 147 60 642 849 103
Természetesen a nemesi társadalom a kihalás következtében megfe-lelő utánpótlás nélkül egy bizonyos idő után elhalt volna. Természete-sen az uralkodó osztály gondoskodott saját utánpótlásáról, sok esetben a polgárság vagy a parasztság rétegeiből. Elsősorban a törökveszéllyel szembeszálló katonaelemekből váltak ki a nemesség legújabb képviselői, akik közül sokan szédületes karriert futottak be. Ezek ékes példája Rákó-czi Zsigmond, aki végvári kapitányból a későbbiekben Erdély fejedelme és a korabeli Magyarország egyik leggazdagabb ura lett, vagy Thököly Sebestény, aki marhatőzsérből lett báróvá és nagybirtokossá. Sajnos a vizsgált régióban nem találkozunk ilyen karrierrel, azonban a nemesi tár -sadalomba való felemelkedés lehetősége mindenki számára nyitott volt.
A korabeli magyar jog szerint a nemesi társadalomba való felemelke-dés kizárólag az uralkodói kegy (legyen az magyar király vagy erdélyi fejedelem) révén történhetett, amelynek külső megnyilvánulása a címe-res nemeslevél kiadása volt. Eredetileg a nemesítés birtokadományozás-sal is járt, azonban a XVII. századra ez elmaradt. Természetesen maga a nemesség is megpróbált gátat szabni annak, hogy sorait felhigítsák, többek között országgyűlési határozatokban foglalkoztak a megnemesí-tés kérdéseivel. Az 1609. évi XXXIII. törvénycikkely például ki mondta:
„a címeres nemesi levelek adományozása tekintetében Őfelsége azokat fogja tekintetbe venni, akik ajánltatni fognak a jól érdemesültek közül és méltóknak látszanak”. 1630-ban az országgyűlés még tovább lépett – a XXX. törvénycikkely szerint: „nyilvánvaló, hogy némelyek mily nagy alkalmatlan sággal munkálkodnak címeres levél szorgalmazásában, olyanok, akik semmiféle érdemmel vagy erénnyel nem ékeskednek, még-is arra törekedni merészkednek”.
A jobbágyoknak a nemesi társadalomba való felemelkedését is meg-próbálták gátolni (elsősorban saját jól megfontolt anyagi érdekeik miatt), mi több, a jobbágy megnemesítését a földesúr beleegyezéséhez kötöt-ték. Ezzel kapcsolatban az 1622. évi XVII. törvénycikkely kimondta, hogy „címeres nemes leveleket pedig a jövőben jobbágy házakban lakó parasz toknak földesuraik ajánlása és beleegyezése nélkül ne adja nak.”
A valóságban a földesúr megfelelő pénzügyi ellentételezés esetén megadta a megfelelő engedélyt (exemptio) a jobbágynak, sőt megfelelő közbenjárónak is mutatkozott az uralkodói kegy elnyeréséhez. Hasonló példákat vidékünkön is találunk. Az Ung vármegye főispáni tisztségét betöltő Esterházy Mária grófnő (Homonnay Drugeth György országbíró
özvegye) például 1677. május 14-én Kovács alias Dobé Fedor és Iván nevű, Nagyberezna falujában lakó jobbágyaitól felvett 200 forin tot, te-kintvén némely „főember” szolgáinak mellettük való interpositióját is, s ennek ellenében „mind őket, felesége ket és két ágon levő s leendő mara-dékit a nagybereznai Korosztilonszki nevű egész helyes jobbágyságban megnemesítette” – a földesúri szolgálat alól felszabadí totta és vállalta, hogy a nevezett jobbágyoknak a királytól armális levelet szerez. Ha pe-dig nem tudna a királytól armális levelet szerezni, a grófnő kötelezte magát az egész összeget visszafizetni, s ha nem fizetné vissza, akkor a nevezett a telken mint exemptusa szabadságban lakjék. A grófnő ugyan-ezen a napon Volcha Mihály perecsenyi krajnikától, illetve annak Hric és Vaszil nevű öccsétől négyszáz forintot vett fel és hasonló
özvegye) például 1677. május 14-én Kovács alias Dobé Fedor és Iván nevű, Nagyberezna falujában lakó jobbágyaitól felvett 200 forin tot, te-kintvén némely „főember” szolgáinak mellettük való interpositióját is, s ennek ellenében „mind őket, felesége ket és két ágon levő s leendő mara-dékit a nagybereznai Korosztilonszki nevű egész helyes jobbágyságban megnemesítette” – a földesúri szolgálat alól felszabadí totta és vállalta, hogy a nevezett jobbágyoknak a királytól armális levelet szerez. Ha pe-dig nem tudna a királytól armális levelet szerezni, a grófnő kötelezte magát az egész összeget visszafizetni, s ha nem fizetné vissza, akkor a nevezett a telken mint exemptusa szabadságban lakjék. A grófnő ugyan-ezen a napon Volcha Mihály perecsenyi krajnikától, illetve annak Hric és Vaszil nevű öccsétől négyszáz forintot vett fel és hasonló