Megnyitóbeszéd, melyet az Aquinói Szent Tamás-Társaságnak 1928. márc.
21-én tartott évi közgyűlésén mondott dr. Notter Antal, egyetemi tanár, a Társaság elnöke.
A Z Aquinói Szent Tamás-Társaságnál az a szokás, hogy az évi közgyűlésen gondolataink első sorban nem az elmúlt egyesületi évben kifejtett működésünkre irányulnak; hanem val-lásos tisztelettel és szerető bámulattal fordulunk afelé a szellem-óriás felé, akinek nevét Társulatunk a cimében viseli.
A mi évi közgyűléseink igazi t á r g y a : Aquinói sz. Tamás.
Ily módon ezek a mi rendes közgyűléseink elsősorban nem is vissza-pillantások a lefolyt egyesületi évre és beszámolók arról a tevé-kenységről, melyet ebben az évben kifejtettünk. A mi évi köz-gyűléseink első sorban nem a múltnak, hanem a jövőnek szól-nak. Aquinói sz. Tamás emberfölötti alakjára tekintve, a jövőben végzendő működésünkhöz keresünk buzdítást és irányítást.
Aquinói sz. Tamás ugyanis korántsem a múlté. Különösen nem kizárólag a középkoré. Aquinói sz. Tamás a jelené és a jövőé ; minden eljövendő időké. Ö állandóan korszerű. És én, midőn közgyűlési megnyitóban vele kívánok foglalkozni, úgy nézek reá, mint a mai kor bölcselőjére.
Aquinói sz. Tamás valóban a mai kor bölcselője. Nem csupán amiatt, mert az igazságok, melyeket ő tanított, állandó érvényűek és így ma is igazságok. Hanem különlegesen amiatt is, mivel az igazságok, melyeket ő hirdetett, ma különösen fon-tosak nemcsak a megismerés rendjében, hanem egyszersmind a cselekvés rendjében, tehát a gyakorlati élet terén is. Ö folyton azt hangoztatta, hogy „Sapientis est ordianre". A bölcs ember dolga a rendezés, az irányítás. És ő valóban az a bölcs ember, aki az ő bölcseletével helyesen t u d j a rendezni nemcsak a min-denségről való gondolatainkat; hanem rendezni és irányítani tudja törekvéseinket, összes emberi cselekményeinket is. Az ő bölcselete tehát nem a hivatásos bölcselök kis körére szorítkozik a maga igényeivel, hanem számít a képzettség átlagos mérté-kével rendelkező összes emberek érdeklődésére. És akik csak valamikép megismerkedtek Aquinói sz. Tamás bölcseletével, azok figyelmét le is köti ez a bölcselet, habár nem szakbeli bölcse-lők. Ezt a tényt állandóan és örvendve észlelhetjük ebben ami
AQU. SZ. TAMÁS ÉS A MAI TÁRSADALOM ERKÖLCSI VÁLSÁGA. 113
Társaságunkban. Hiszen felolvasó üléseinket nem csupán a böl-cselet szaktudósai látogatják, hanem nagy számmal olyanok is, akik bár nem szakbeli bölcselők, de komolyan érdeklődnek a lét nagy kérdései iránt és e kérdéseknek ama megoldása iránt, melyet Aquinói sz. Tamás bölcselete nyújt.
Aquinói szent Tamás az a nagy bölcselő, ki képes a mai emberek törekvéseinek, a mai emberiség életének helyes irányt adni.
I.
De vájjon szüksége van-e a mai kornak tanító és nevelő mesterre ? Szüksége van-e arra, hogy ilyen mester irányítsa ?
Szüksége van-e Aquinói szent Tamásra ?
Igenis szüksége van rá, mert a mai társadalom nagy er-kölcsi válságban van. És hogy e válságból kijusson, evégből szüksége van Aquinói sz. Tamás irányítására.
Hogy a mai társadalom erkölcsi válságban van, ez általá-nosan tapasztalt tény. Különösen a gyűlölködés és az érzékiség emészti a mai emberiséget. Ma különösen időszerű a minden-szentek litániájának két könyörgése: „Ab ira, et odio, et omni mala voluntate libera nos, Domine." „A haragtól, a gyűlölettől és minden rosszakarattól ments meg, Uram, minket." És ami közvetlenül ezután következik : „A spiritu fornicationis libera nos, Domine." „A paráznaság szellemétől ments meg, Uram, minket."
A mai társadalom erkölcsi válsága nem ezekre szorítkozik.
Vannak egyéb erkölcsi bajok is. Ilyen az általános eldurvulás ; a jónevelés követelményeinek teljes mellőzése ; a szülők iránt való tisztelet, szeretet és engedelmesség tünedezése ; általában a tekintélyek megvetése; a jogtisztelet csökkenése; az egyéni akciók, melyeknek alapgondolata, hogy a jó cél szentesíti a rossz eszközöket ; az izmok kultusza és ezzel együtt a szellemi érté-kek megvetése.
Ha kutatjuk ennek a nagy erkölcsi válságnak okait avégből, hogy megtaláljuk orvosszerét, akkor egyik ok gyanánt minden-esetre a világháborút kell tekintenünk, mely épen nem bizonyult az erények iskolájának, hanem a bűnök forrásának. De a háború nem az egyetlen és talán nem is a főoka mindeme bajoknak.
Mindenesetre nagy része van ezekben az erkölcsi bajokban an-nak is, hogy — mint a Szentírás mondja — „az emberi szív érzése és gondolkodása rosszra hajlik ifjúságától fogva." (Gen.
Religio, 1928. 8
8, 21.) Ez a bűnre való hajlam máskor is megvolt, de erkölcsr válságot nem idézett elő.
Az erkölcsi válság főokát nem a háborúban és nem az:
emberek bűnre való általános hajlandóságában látom, hanem az emberek elméjében. Abban látom, hogy az embereknek ma nincs, helyes fölfogásuk az emberi életet irányító hatalomról, az em-beri élet végső céljáról, az élet egyes javainak igazi értékéről és az erkölcsi törvényről.
A vadság, kíméletlenség, durvaság, önzés hátterében az a felfogás rejlik, hogy nincs isteni Gondviselés, mely az ember sorsát irányítja, hanem az ember — vak és vad erők közé állítva
— kénytelen saját sorsát önmaga mint legfőbb irányító alakí-tani és az ellenséges tényezőkkel szemben a maga előnyét ki-verekedni. Ez a felfogás adta nekünk a mindent „kiverekedő"
mai embert. Mivel pedig eme fölfogás szerint az ember önmaga számára a legfőbb lény, ennélfogva nem is létezhetik olyan tör-vény, mely őt „kiverekedő" műveleteiben akkép korlátozhatná, hogy ez a korlátozás őt lelkiismeretében köthetné. Söt a lelki-ismeret emellett a fölfogás mellett üres szóvá lesz. A boldog-ság, amennyiben arról e felfogás mellett beszélni lehet, e földi életben keresendő és az élet javainak — főleg a testi gyönyö-röknek és a külső javaknak — minél nagyobb bőségben és vál-tozatosságban való bírásában áll, aminek eszköze pedig épen a többször említett kiverekedés.
Hasonlóképen a nemi erkölcstelenség azon felfogáson alap-szik, hogy az ember önmagáért van jogosítva élni; hogy végső célját, boldogságát e földön kell elérnie; hogy boldogságához, hozzátartozik az, hogy érzékiségét szabadon kövesse; hogy az:
érzéki vágyak a romlatlan emberi természet megszólalásai ; hogy az emberben az érzéki vágyak vannak hivatva az akaratnak parancsolni ; hogy az erkölcsi törvény, mely a nemi élet terén korlátozásokat tesz, csak a mult idők aszkéta felfogásain alapul és akárkitől származik, mindenesetre egy elviselhetetlen és fölös-leges nyűg.
Mivel tehát mindezeknek a bajoknak nagyrészt az elmében,, a gondolkodásban van a gyökerük, ezért ott kell nagyrészt v é -geznünk az orvoslást is.
A mai társadalomnak egy nagy „conversio morum"-ra, egy nagy erkölcsi megtérésre van szüksége nem csupán avégből, hogy az emberek elérjék örök üdvösségüket, hanem avégből is,
AQU. SZ. TAMÁS ÉS A MAI TÁRSADALOM ERKÖLCSI VÁLSÁGA. 115
hogy e földi életben megelégedettek, egymással megférők tud-ajnak lenni és hogy ekként béke uralkodjék a társadalomban.
Ámde ez a „conversio morum", ez az erkölcsi megújhodás a most mondottak szerint csak úgy lehetséges, ha azt megelőzi a
„conversio mentis", az elmének a megtérése; vagyis az, hogy az emberek erkölcsi felfogásai javuljanak meg. Különösen szük-séges, hogy az emberek jól véssék elméjükbe azt, hogy mi az ö valódi végső céljuk és valódi végső céljuk világánál értékel-jék az összes javakat és ehhez képest rendezzék azután életüket Szükségük van a mai embereknek egy nagy lelkigyakorlatra.
De nem akárminőre, hanem épen olyanra, aminők Loyolai szent Ignác lelkigyakorlatai, amelyek t. i. az ember értelmét és gon-dolkodását töltik meg a nagy és súlyos igazságokkal és azután hatnak az ember akaratára és az akarat által lelkének egyéb tehetségeire. Egy értékmérőt adnak az embernek, melynek segít-ségével megítélheti cselekedeteit és határozhat életének irányáról.
Ami szent Ignác lelkigyakorlatainak „princípium et funda-mentum "-a, az kell, hogy a mai emberiség nagy erkölcsi meg-térésének is szolgáljon „princípiumét fundamentum" gyanánt.
„Homo creatus est, ut laudet Deum Dominum nostrum, ei reve-rentiam exhibeat, eique serviat, et per haec salvet animam suam;
et reliqua super faciem terrae creata sunt propter hominem, et ut eum iuvent in prosecutione finis, ob quem creatus est". „Az ember azért van teremtve, hogy dicsérje Istent, a mi Urunkat, őt tisztelje, neki szolgáljon, és ezek által munkálja lelkének üdvösségét; a földi dolgok pedig az ember számára vannak teremtve, hogy őt segítsék annak a célnak elérésében, melyért teremtetett."
Ezt a nagy lelkigyakorlatot, ezt a szent Ignác-féle lelki-gyakorlatot pedig a mai kornak tartani Aquinói szent Tamás van hívatva. Aminthogy általában ahhoz az elmebeli megújho-dáshoz, mely szent Ignác lelkigyakorlatainál oly lényeges, Aquinói szent Tamás tanítása a legjobb alapvetés.
II.
Aquinói szent Tamás a „Summa contra Gentiles" III.
könyvének élére vezérgondolatul a 94. zsoltár szavait írta:
„Deus magnus Dominus, et Rex magnus super omnes deos," az
„Isten nagy Ur, és nagy Király minden istenek (vagyis királyok) fölött." A „Summa contra Gentiles" egész harmadik könyve pedig arról szól, hogy Isten minden lény végső célja, és hogy
8 *
Ö a világegyetemnek és minden egyes lénynek kormányzója, gondviselője. Ez, valamint a „Summa Theologica" második részé-nek két kötetében foglaltak, amennyiben az ember természetes megismerésének körébe tartoznak, Aquinói szent Tamás erkölcs-bölcselete.
Ennek az erkölcsbölcseletnek vázlatát a III. könyv első fejezetében találjuk.
Eszerint Isten, az Ö tökélességének bővelkedő voltából adja a létet az összes létezőknek. Ilyformán Isten nem csupán az első Lény, hanem az összes többi lények első elve, a legelső létesítő ok is. Isten a többi lénynek a létet nem természeti szükségből, hanem akaratának szabad elhatározásából adja. Mivel pedig mindenki ura annak, amit szabad akaratból létrehozott, ennélfogva Isten is ura az összes lényeknek, mint amelyek az Ő művei, melyeket szabad akarattal hozott létre. Istennek ez az uralma az általa létrehozott lények fölött tökéletes uralom;
mivel Isten, midőn a lényeket létrehozta, semmi más tényező segítségére, valamint előbb létező anyagra nem szorult. Isten tehát minden lénynek legfőbb és korlátlan Ura.
Mindenki, aki valamit az ő akaratának elhatározása folytán létrehoz, azt valami célból hozza létre, mert az akarat mindig egy jóra mint célra irányul. Ezért Isten is az általa alkotott lényeket szükségképpen valami célra alkotta. Tehát a minden-ségnek és a benne foglalt lényeknek van végső céljuk. Végső céljuk pedig az, amivégből Isten alkotta őket. Ez pedig nem lehet valami, ami Istenen kívül van s amit Isten el akarna érni, hanem csakis maga Isten, aki magát, t. i. az ő tökéletességét, az ő jóságát közölni akarja a teremtményekkel. Minden lény pedig a maga végső célját a cselekvésével éri el; de úgy, hogy ez a cselekvés attól irányíttassék, aki a lényekbe a cselekvés elveit oltotta bele, t. i. Istentől. Isten tehát az összes lények legfőbb kormányzója, vagyis v é g s ő céljuk felé irányitója. Leg-főbb kormányzójuk, aki maga semmi más lény kormányzatának nincs alávetve. De egyetemes kormányzójuk is. Mert amint nincs lény, mely nem tőle kapta létét, ugy nincs lény, mely kivonhatná magát Isten uralma és kormányzata alól.
Az ész nélkül való lények a bennök levő erők vak mű-ködése által valósítják meg Isten kormányzó akaratát, az eszes lények pedig szabad akarattal. Ez utóbbiaknak tehát módjukban
AQU. SZ. TAMÁS ÉS A MAI TÁRSADALOM ERKÖLCSI VÁLSÁGA. 117
áll Isten kormányzatával ellenkezni ; de 'ellentétben Isten kor-mányzatával nem érik el végső céljukat.
Aquinói szent Tamás erkölcsbölcseletének logikája tehát ez : Isten mint első és egyetemes ok, aki szabadakaratból hozta létre a mindenséget, minden lény legfőbb és korlátlan ura.
Mint első ok és korlátlan úr, Isten minden lénynek végső célt tűz ki. Ez a végső cél Ő maga. Isten tehát, amint az összes lények első oka, ugy végső céljuk is.
Aquinói szent Tamástól megtanuljuk azt is, hogy Isten mint végső cél nem valami idegen dolog a teremtményre, ne-vezetesen az emberre nézve. Az ember, amidőn meghódol Istennek, mint legfőbb Urának, nem egy tőle idegen hatalmas-ságnak hódol meg, ki őt természete ellenére uralma alatt tartja.
Az ember nem Isten rabszolgája, hanem teremtménye, ki Isten-nek nem ad olyasmit, ami nem volna Istené, hanem Istentől kapott mindent, amije van. Ugyanígy, midőn az ember Istent tekinti végső céljának, nem egy idegen célnak szolgál, hanem oly célnak, mely az ember természetének követelménye. Isten t. i. a lények természetét úgy alkotta, hogy a teremtett termé-szet saját követelménye is legyen az, hogy Isten legyen az ö végső célja. Isten mint végső célja felé törekedve, az ember a saját természete követelményének is tesz eleget.
Minden természet belső követelménye ugyanis a saját tökéletessége. Minden lény saját természetszerű alanyi célja, amelyre természetszerűen törekszik, az, hogy a maga nemében tökéletessé váljék. Minden lény tökéletessé a saját működése által válik. Tehát az ember mint eszes lény tökéletessé lesz az ő neki mint embernek, tehát eszes lénynek sajátos azon műkö-dés által, mely az ember legmagasabb rendű tevékenysége, t. i.
az értelmi tevékenység által. Az ember tökéletessége s így alanyi célja az ő értelmi tevékenységében, nem pedig pl. az érzéki vágyótehetség kielégítésében áll. Viszont az értelmi tevé-kenység annál tökéletesebb, minél magasabb rendű az a tárgy, melyet az értelem megismer. Legmagasabb tárgy az értelem számára Isten. Ekkép tehát az értelemnek és magának az em-bernek is végső tökéletessége Isten értelmi megismerésében, Isten értelmi látásában áll: Ezt elérvén megnyugszik az akarat a végső cél felé való törekvésében ; tehát az ember boldog. A boldogság ugyanis az akarat megnyugvása annak k ö v e t k e z t é b e n hogy a végső célt elértük. Az ember ezt a végső célját: Isten
értelmi látását, e földi életben nem érheti el, hanem csak a halál után. E földi életben az ember törekszik és Istentől irá-nyittatik eme végső célja felé.
Ezek szerint Isten olyképen az ember végső célja, hogy magának az emberi természetnek is követelménye, hogy Isten legyen az ő végső célja, melyet Isten értelmi látása által ér el.
Az emberi természet nem türi, hogy bármiféle teremtett lény legyen az ember végső célja. Jelesül nem lehet az egyes ember önmagának végső célja. Az ő testi vagy szellemi tulajdon-ságai, állapotai vagy tevékenysége sem dhetnek az ő végső célja;
kivéve Isten értelmi szemléletét. Az előbbiek egyikében sem képes végleg megnyugodni az ember akarata. Tehát ezek egyike sem teheti boldoggá az embert.
Aquinói szent Tamás erkölcsbölcseletének fontos része az ő boldog ságtana, mely a „Summa Theologica"-ban (1. II., qu, 2 — 5.) és a „Summa contra Gentiles"-ben (lib. III., cap. 24—40; cap.
48—63.) foglaltatik.
Szent Tamás boldogságtana világossá teszi előttünk, hogy a mai emberek, amidőn önző érdekeik vagy érzéki vágyaik ki-elégítésében, az élet állati kiélésében látják az ember végső célját, boldogságát, miért nem lehetnek boldogok.
Azonban az ember hiába akar eszes -állat lenni olyan módon, hogy az eszessége az állatiságának szolgáljon. Ezen az
on nem talál a boldogságra.
Ha ugyanis testi erejének fejlesztése, egészségének gondo-zása által vél eljutni a boldogsághoz, szent Tamás arra figyel-meztet, hogy a boldogság nem áll a test javaiban. És különösen megjegyzi : „Sok állat van, melyek, ami a testi javukat illeti, túlszárnyalják az embert. Mert némelyek sebesebbek az
ember-nél, mások erősebbek stb. Ha tehát ezekben volna az ember boldogsága, akkor az ember nem lehetne optimum animalium", vagyis az állatok fölött kiemelkedő (Contra Gent. III. 32.).
Ha pedig érzéki élvezetekben keresi a boldogságot, t e h á t a végső célt, akkor boldogtalansága abból ered, hogy arány-talanság van az ember boldogság után való v á g y a és aközött, amit az érzéki élvezetek nyújtanak.
Az ember, ha mindjárt állatiságba merül, nem képes kivet-kőzni eszes természetéből, melynél fogva egy tökéletes, tehát 9 egy végtelen jóra, mint boldogító végső célra gondol. Ezért látjuk azt, hogy az érzékiségben elmerülő emberek telhetetlenek
AQU. SZ. TAMÁS ÉS A MAI TÁRSADALOM ERKÖLCSI VÁLSÁGA. 119
az ő szenvedélyükben. Ők t. i. egy végtelen jó után törekszenek, helytelen uton bár, de eszes természetük szükségszerű követel-ményekép. Telhetetlenségükkel az állatok alá sülyednek ugyan, de egyidejűleg a végtelen jóra törekvő eszes emberi természe-tükről is tanúskodnak. Egy tragikus ellenmondás ez, melynek eredménye a boldogtalanság.
Mint összes lények legfőbb és korlátlan ura és mint az összes lények végső célja, Isten az összes lényeket kormányozza is, vagyis végső céljuk felé irányítja. Istennek ezt a világkor-mányzatát isteni gondviselésnek nevezzük.
Szent Tamás tana szerint az isteni Gondviselés legfőbb szempontja : a világegyetem rendje (ordo universi).
Isten egymaga és közvetlenül kormányozza az összes lényeket. Azonban a Gondviselés terveinek végrehajtói (exsecu-tores) gyanánt a teremtett lények szolgálnak.
A világegyetem rendje és az isteni Gondviselés terveinek végrehajtása megköveteli, hogy a világegyetem lényei között tagozottság, fölé-és alárendeltség legyen. Szent Tamás elénk tárja a világegyetem hierarchiáját. Ez a hierarchia abban áll, hogy az isteni Gondviselés végrehajtásában a felsőbbrendű eszes lények az alsóbbrendű eszes lényeket irányítják, általában pedig az eszes lények az ész nélkül valók fölé vannak helyezve, hogy őket eszközökül felhasználják. így az embernek alá van vetve az állat- és növényvilág, valamint alá vannak neki v e t v e a földön levő élettelen lények. A nem eszes lények körében viszont az állatok ugy a növényeket, mint a szervetlen anyagokat, a növények a szervetlen anyagokat használják fel eszközökül.
Magában az emberben a vegetatív élet az érzéki és értelmi működésnek, az érzéki működés az értelmi működésnek, általá-ban a test a léleknek szolgál eszközül. Általános szabály pedig, hogy az a n y a g a szellemnek, a fizikai erő a szellemi tényezők szolgája és nem ura. Az egyoldalú izomkultuszt űzőknek, de meg azoknak is, kik a jogot a fizikai hatalom következményé-nek tartják, szól szent Tamás eme fejtegetése: „Az emberek közt is találunk rendet. Mert azok, akik értelmükkel kiválnak, termé-szetszerűen uralkodnak; azok pedig, kiknek fogyatékos az értel-mük, de testileg erősek, s természettől fogva arra látszanak rendelve lenni, hogy szolgáljanak . . . Miként az egyes ember
•cselekvésében rendellenesség származik abból, hogy az értelem az érzéki tehetséget k ö v e t i . . . ugy az emberi kormányzatban is
rendellenesség származik abból, hogy nem értelmének kiválósága folytán kerül valaki az ügyek élére, hanem vagy testi erő által bitorolja a m a g a számára az uralmat, vagy érzéki indulatból tétetik meg valaki uralkodóvá . . . Egyébként még az efféle rend-ellenesség sem forgatja föl teljesen a természetes rendet ; mert az ostobák uralma gyönge, hacsak a bölcsek tanácsa nem e r ő s í t i . . . A tanácsadó kormányozza azt, aki a tanácsot kapja és bizonyos módon uralkodik rajta" (Contra Gent. III. 81.).
A lények hierarchiáján alapszik az, hogy Isten az eszes lényeket önmagukért, ellenben a nem eszeseket az eszes lénye-kért kormányozza. Az eszes lényeknek szabad akaratuk van,, mely nem csupán a faj, hanem az egyén céljait is megvalósítja.
Ezért Isten is az eszes lényeket — igy az embert is — nem csupán a faj szempontjából, hanem az egyén szempontjából is kormányozza.
Mivel az eszes lényeknek szabad akaratuk van, Isten őket ugy irányítja végső céljuk felé, hogy eszük által irányítja aka-ratukat, meghagyva ennek szabadságát. Ez pedig a törvények által történik. A törvények tehát az isteni Gondviselésnek egy része az eszes lényekkel, pl. az emberekkel szemben.
Bizonyos törvények magától Istentől származnak. Némelyek ugy, hogy Isten szabad akaratán alapuló parancsok az eszes lényekkel szemben. De túlnyomóan ugy származnak Istentől, hogy a mindenség természetes rendjéből, jelesül a lények ter-mészetéből, valamint a lények és a működések hierarchiájából folyó szükségszerű követelmények, melyeket épen ezért Isten a saját természeténél fogva szükségszerűen, nem pedig saját aka-ratából kifolyólag parancsol meg. Vannak tehát cselekmények,
Bizonyos törvények magától Istentől származnak. Némelyek ugy, hogy Isten szabad akaratán alapuló parancsok az eszes lényekkel szemben. De túlnyomóan ugy származnak Istentől, hogy a mindenség természetes rendjéből, jelesül a lények ter-mészetéből, valamint a lények és a működések hierarchiájából folyó szükségszerű követelmények, melyeket épen ezért Isten a saját természeténél fogva szükségszerűen, nem pedig saját aka-ratából kifolyólag parancsol meg. Vannak tehát cselekmények,