Irta : Dr. Lovas Elemér (Győr).
Mikor az államot az ember földi boldogságának biztosítására és munkálására alakult társaságnak mondtuk, megmondtuk egyúttal azt is, hogy a léthez természetjogon van joga és ugyanezen alapszik a közös cél munkálásának joga is. Láttuk azt is, hogy a közös cél, a földi bol-dogság, az ember testének és lelkének megfelelően nem más, mint „az embernek, mint önelhatározással és egyéni céllal rendelkező lénynek, szabad élete és szellemi, valamint anyagi szükségleteinek kielégítése."
Az állam célja jogokat és kötelességeket állapít meg az egyén és a nemzetegész számára. De maga az öncél és az ahhoz s z ü k s é g e s ' s z a -badság, önrendelkezési jog, az állam jogbölcseleti alapját és életét csak önmagában, m i n d é i más államtól függetlenül állapítja meg. Az már most a kérdés, hogy az állam-e az a legmagasabb fokú keret, amelyen belül leéljük életünket és munkáljuk földi boldogságunkat. Más szóval : az államnak elégséges alap ja-e a célja elérésére szolgáló jogok védelme és gyakorlása, vagy pedig szab-e eléje kötelességeket az emberiség nagy közössége, az egész emberiség céljának munkálása?
Nyilvánvaló, hogy minden államnak joga van öncélját védeni bár-honnan jövő támadások ellen, illetve minden, kivüle álló alakulattól meg-kívánhatja a célja eléréséhez szükséges szabadságot, de köteles is másik állam szabadságát tiszteletben tartani. Hinnünk kell azonban, hogy ezen kivül a világmindenséget kormányzó Gondviselés az államoknak az egész emberiség boldogságának munkálatában is jelölt ki munkateret. Az állam élete nem merülhet ki abban a negatívumban, hogy más államok létét és szabadságát nem veszélyezteti, a nagy közös célra tennie is kell valamit. Ez a cselekvés gyakran azonos az öncél munkálásával, gyakran azonban más, az öncél határán túl, ezen felül álló kötelességeket is ró az államra.
Ezen magasabb cél létét a magyar történelemben is megtaláljuk.
Egyúttal világosan látjuk az öncélt és a magasabbfokú rendeltetés egy-másra való viszonyát.
1. A magyarság honfoglalás előtt lefolyt vándorlásainak egyik oka mindenesetre az ellenséges támadások voltak. A 'Délorosz-síkság nem nyújtott természetes védelmet a még nomád életet élő és szorosabb egység híján gyenge magyarságnak. Hozzá hasonló, de erősebb nép-tömegek támadják, ellenállni nem tud, létéről, a szabadságról lemondani nem akar, azért kitér és tovább vonul a veszélyes támadások elől. Egy-ség és állami szervezet nélkül úgy látszik, hogy függetlenEgy-sége így is csorbát szenved a magasabbrendü állami életet élő kazár állam részéről. De aztán épen a kazár fejedelem biztatja az államalakulat egyik tényezője -nek megteremtésére, a fejedelemválasztásra.
Mikor azonban hazánk területére érkeztek őseink, egyrészt befeje-ződött független, öncélú államalakulásuk, másrészt a természetes határok védelmet nyújtottak a további keleti támadások ellen, pótolták az erő hiányát. Úgy százötven évig nem éri a nemzetet keletről támadás s ez az idő elég volt arra, hogy a nemzet berendezze hazáját állandó lakó-hellyé és minden későbbi támadással szemben megvédhesse. Sőt egyelőre, mint a keleti műveltség tagja, ő támad az eltérő műveltségű nyugatra.
Ellenséget lát az eltérő műveltségű népekben, de nem szabad tervtelen, vagy csak rabló kalandozásokat látnunk a támadásokban. Magasabb céljuk a haza védelme azon elv alapján, hogy a legjobb védelem a támadás.
Ezt igazolja a nemzetnek az Árpád halála után indított német támadá-sokkal szemben való magaviselete. Az első német támadás meggyőzi arról a nemzetet, hogy veszélyes a nyugati szomszéd, azért a másodikat már nem várja meg, hanem megelőzi és az Augsburgnál gyülekezőfélben levő német hadakat meglepi és szétszórja. A honvédelemnek ez a módja rendszerré válik és csak Géza fejedelem kísérli meg diplomáciával pótolni a fegyvert, védeni hazáját. Elismerteti nemzete jogait és szabadságát.
A kalandozások azonban a nomád népeknél tapasztalható gazdasági érdeket is szolgáltak. A külső államokkal való cserekereskedés eszközeit, a rabszolgát, sőt közvetlenül pénzt is zsákmányol. így tehát a pogány magyarság öncélja még önző. Magasabb, államon felülálló célt nem szolgál. Közvetlenül csak hazáját és kultúráját védi és vagyont szerez.
Géza, de különösen Sz. István tevékenysége a magyarságot a nyu-gati kultúra és népközösség tagjává tette. Ebben a magasabbfokú közös-ségben nagyobb boldogulásának lehetősége, de szembe helyezi a Kelettel.
Nem lehet csak fogyasztója a nyugati kultúrának, azt művelnie és védenie is kell. Az eddigi magyar öncél tehát kitágul az önvédelemben az egész kereszténység védelmével. Mostantól kezdve a keleti kultúra benne épen olyan ellenséget lát a kultúrkülönbség alapján, mint korábban ő látott a nyugati államokban. Megindulnak a keleti támadások. S a Nyugat védelmének a terhe szinte egyedül a magyarságra nehezedik, csak néha-néha és elég későn számíthatott az érdek- és célközösség alapján nyugati segítségre.
A besenyők és kúnok XI. századi támadásai ugyanolyan természe-tűek, mint a magyarság kalandozásai voltak. Nem is veszedelmesek ezen minőségükben a nemzet életére, vagy csak akkor lettek volna azzá, ha a magyarság ellenállást nem fejtett volna ki és így nem szorította volna vissza a nyugatra kivándorló keleti népeket.
A keleti támadások idején nemcsak fegyveres érintkezést találunk a magyarság és keleti szomszédai közt. A keleten folyton forrongó nép-katlan vesztett célú népei, ha nem is akartak fegyverrel hódított alattvalói lenni a velük különben egy fajuaknak és egy műveltségüeknek, önként mégis alávetették magukat a már nyugati műveltségű magyarságnak ; mert úgy remélték, hogy többet menthetnek meg a nekik drága értékek-ből, ha szövetségesként, egyenrangúakkal folytatott tárgyalások alapján lesznek a magyarság alattvalóivá. így kerül hozzánk a besenyők egy része, így a kúnok szinte teljes tömege a XIII. században.
Wadere : Ora.
Oes. f ü r christl. K u n s t , München.
Wadere: Labora.
O e s . f ü r christl. Kunst, M ü n c h e n .
De a XIII. század közepén éri a nemzetet a legveszedelmesebb támadás is. A tatárok már nem csupán kalandvágyból, hanem határozott hódítás céljából törnek nyugat ellen. Felszólítják a hódolásra IV. Bélát, de erről szó sem lehet. Nemzeti létét és a keletinél magasabb müveit-ségét kellene föláldoznia. A magasabb kultúráról való tudatos visszatérés az alacsonyabbra ép oly lehetetlen, mint az állam pusztulásának felidé-zése. Nyugatról kér Béla segítséget, de eredmény nélkül. Mégis vállalja a harcot, mint a nyugati kultúrközösség tagja. Hogy ezt tudatosan tette, 1254. nov. 10-i leveléből tűnik ki. Ebben, egy esetleges tatár támadás veszedelme előtt arról ír, hogy félő, hogy a magyarság királya akarata ellenére aláveti magát a tatárnak, mint más népek is tették. Ezért kell védeniök a magyarságot a nyugati hatalmaknak. Védeni kell a D u n a vonalát, mert abból nemcsak nekünk, hanem egész Európának haszna van. S ha a tatár el találná foglalni ezt a vonalat, nyitva állana az út más kath. országok felé. A Szentszék sokat törődik a Szentfölddel és a konstantinápolyi császársággal, pedig ha azok elvesznének, Európára nézve nem volna oly nagy kár, mint hogyha Magyarország a tatárok birtokába jutna.
Ennél világosabban az európai kultúra védelmének tudatát nem fejezhette volna ki. Szóval már a XIII. század közepén tudatában van a nemzet, hogy öncélja fölött más, magasabbrendü cél munkálása is kötelessége, de ennek teljesítésében jogosan számít a vele együtt érde-keltek támogatására.
De az 1241. évi tatártámadáskor hiába kért Béla segítséget. Pedig hajlandó volt még az állami szuverénitását is feláldozni, csak műveltségét megmentse. Segítség fejében felajánlja a császárnak hübérül az országot.
Nem mentette meg a nyugat sem létünket, sem műveltségünket.
Az isteni Gondviselés jött segítségünkre. De nem kis szerep jutott a lét—
föntartásban Béla királynak sem. Tettereje akkor sem tört meg, mikor mindent vesztve egy csónakon hordozta Magyarország minden remény-ségét. Mihelyt lélegzethez jutott, erős kézzel látott munkához. A romok láttára nem esett kétségbe, hanem páratlan tetterővel és a bűneinken érzett bánat mellett a magyarság hivatásába vetett hittel újrateremtette Magyarországot. A maradék nemzet méltó volt királyához, életereje és élni-akarása elpusztíthatatlannak bizonyult. Végbement egy újabb államalapítás, mely nem volt kisebb jelentőségű Árpád vagy Sz. István m u n -kájánál.
Aztán pár éven át nem fenyegeti a nemzet békéjét komoly vesze delem a keleti műveltség részéről, sőt a nemzet a védelemből a kultúr-támadásba kezd. A nyugati kultúra fogyasztója akkor már munkása is, katonája is. Befolyása és hatalma alá vonja az ország határa mentén elterülő más műveltségű népeket, így a szláv, kún és román területeket.
A pogánnyal szemben is, a keleti, görög kereszténnyel szemben is, mint a nyugati kultúra képviselője lép fel. Nem a nemzet akaratán fordúlt meg, hogy a nyugati műveltség határa nem tolódott ki jóval keletre.
Pedig ha ez sikerült volna, a magyarság épen úgy mentesült volna a közvetlen keleti támadások alól, mint a németség mentesült alóla Magyar-ország megtérítése után.
Az újabb keleti támadások azonban, a XIV. század második felében, minket értek. Az a néhány tartomány, mely védőbástyaként övezte a nemzetet délről és keletről, csak politikai függésben volt a magyarsággal, kulturális egység nélkül. A nyugati és keleti kereszténység egyesítését nem sikerült N. Lajosnak megvalósítania még a hatalma alá került terü-leten sem. Pedig a keleti kereszténység ellenálló képessége, — a bekövet-kezett események bizonyították — ha kultúrális téren megvolt is, politikai téren nagyon gyengének bizonyult a törökök támadásaival szemben.
A XIV. század végétől már állandók azok a harcok, melyek az öncél mellőzésével a nyugat védelmét teszik elsőrendű kötelességünkké. Létünk-nek és a nyugatnak védelmében merült ki szinte minden magyar állami
cél. Ha emellett mégis találunk más irányban való munkálására irányuló törekvéseket és sikereket is, csak életerőnket bizonyítja e tény. A harcok fő célja, a nemzet szuverenitásának védelme a Hunyadiak alatt még sikerrel járt, de a Jagellók tehetetlensége és a nemzeti erények kihalta szükségszerűen meghozta szuverénitásunk vesztét a mohácsi vész után.
Számbavehető keleti szláv támadások nem érték a nemzetet a közép-kor folyamán. A lengyelek csak a XI. században próbálkoztak, a. csehek meg, nem feledve, hogy állami életük nagy méreteinek kialakulását a honfoglaló magyarság akadályozta meg, csak a XIII. század második felében igyekeztek azt részben Magyarország romjain újjáépíteni. IV. Béla vesztett csaták után diplomáciai tárgyalásokba volt kénytelen Ottokárral bocsátkozni, de ennek nagyratörő terveit V. István és Kún László ép úgy megsemmisíti, mint ez a honfoglalók korában történt.
Délről az egykor hatalmas görög császárság utolsó nagy uralko-dója, Komnenos Mánuel fenyegette a magyar szuverenitást. A XII. század közepén évtizedeken át harcol fegyverrel és diplomáciai ravaszsággal azért, hogy Magyarországot a görög célok szolgálatába kényszerítse és rajta keresztül a régi római császárok egységes birodalmát újra felállítsa.
A magyarság azonban rövid ideig tartó gyengeség után, az ő terveit is meg tudta semmisíteni és függetlenségét megvédeni.
Mindezeknél szívósabb és hosszabb küzdelmeket kellett azonban vívnia Magyarországnak egyrészt létéért, másrészt a külön magyar ö n -célért nyugat, nevezetesen a németség ellen. Ezt a külön magyar öncélt azon gondolat, — mégha öntudatlanúl is, — fejezte ki, hogy boldogabb állapot a magyarra nézve magyarnak maradnia, mint nemzeti jellegét elvesztve, bármily hatalmas állam tagjává lennie.
A küzdelem a honfoglalás után hamarosan megkezdődött. Árpád halála után a németek már Magyarországra támadnak, sikertelenül. Mikor aztán a nemzet a keresztény hitre tért, az ütközőpontok egyike ugyan megszűnt, de a császárság mindenek fölött álló hatalmi törekvéseivel szemben kénytelen védekezni Magyarország. Összeütközésbe kerülnek a császársággal Géza, Szt. István és Péter. Ezekben a küzdelmekben mégis inkább érdekösszeütközés szerepel okként, mint a szuverénitás védelme. Ennek veszedelméről csak vesztett háború után lehetett volna szó. Mikor azonban a magyarság elűzi Pétert és III. Henrik császár visszasegíti trónjára, a magyar szuverénitás egycsapásra veszendőbe ment. A nemzet nem ismerhette el jogszerűnek kötelességéről
megfeled-kező királya hűbéresküjét, újra letaszítja trónjáról és vitán fölül állóvá teszi önrendelkezési jogát és függetlenségét.
Salamon trónrajutása hasonló veszedelmet jelentett. A nemzet azon-ban ismét öntudatos mozgalommal vette elejét minden veszedelemnek és kísérletezésnek. A császár és a pápa vitatkozhattak afölött, hogy melyiküket illeti Magyarország hübérurasága, a nemzet egyiket sem ismeri el politikai felsőbbségnek és ezen a téren VII. Gergely pápa is a nemzet politikai függetlenségének szükségességét hangoztatta és védte.
A német császárok azonban Magyarország fölött való képzelt, bár két izben valóságban is megszerzett joghatóságukról többé lemondani nem is tudtak, nem is akartak. Gyakorlatban ugyan nem tudják elismer-tetni, de elméletben hirdetik, hogy Magyarország a német császár hűbér-birtoka. Ezen felfogásuk következménye, hogy mindert támogatást, melyet a magyarság szövetségi kötelesség, vagy baráti érzület alapján nekik ad, a hűbéri függés elismeréseként és hűbéri kötelességek teljesítéseként könyvelnek el. Ezzel a felfogással különösen Barbarossa Frigyes udvará-ban találkozunk. A német császárok hűbérúri igényei új alapot nyertek IV. Béla azon Ígéretében, hogy a tatárok ellen való segítség esetén el-ismeri a császárt hűbérurának. Igényeiket 1290-ben Habsburgi Rudolf akarta érvényesíteni, mikor IV. Béla Ígéretére hivatkozva, úgy adta Magyarországot fiának, Albrechtnek, mint birodalmi hűbért. A magyarság természetesen nem ismeri el a császár igényeit és ismét a pápaság kel védelmére, mint már 1245-ben, most 1290-ben is. Igaz ugyan, hogy ez utóbbi esetben a pápák a maguk számára követelik a hübéruraságot s ezen alapon ők akarják betölteni a magyar trónt. A trónkövetelőket ítélő-széke elé idézi a pápa és Ítéletet mond a trónutódlás kérdésében. Mikor azonban, főként Gentilis pesti gyűlésén, a pápai felfogás a nemzet kép-viselete előtt is kifejezést nyer és vele szemben a gyűlésen jelenlevők moraja kifejezi a maga szuverenitásának tudatát és az annak védelmére való készséget, megelégszik a pápa azzal, hogy a nemzettől megválasz-tott királyt ő erősítse meg. Az így trónra emelt Anjouk azonban már megakadályozzák a pápák további ilyen irányú befolyását. Ugyanakkor a pápai hatalom hanyatlása egyszersmindenkorra véget vet a nemzet ellen ezen oldalról támasztható törekvéseknek.
Az Anjouk kora a német törekvések terén is fordulatot jelentett.
A császárok nem emlegetik többé Magyarország hűbér-voltát. De a veszedelem nem szűnt meg, csak más alapot nyert. S ezt az alapot a történelmi körülmények alakulása közben a nemzet rakta le.
Királyaink fiútlan halála a leányok révén idegen uralkodóházak tagjainak trónrajutását tette lehetővé. Már az Anjouk is így jutottak trónra, de ők még csak magyar királyok, vagy elsősorban magyar királyok voltak. Csak szinte mellékesen lettek idegen országok uralkodói is. Mégis ők már az országgal úgy bántak, mint családi birtokkal és a nemzeti érdeket gyakran háttérbe szorította a családi érdek. Ez a dinasztikus politika akkoriban egész Európában irányelv volt az uralkodás terén.
Ezen felfogás érteti meg az uralkodóinktól kötött örökösödési szerző-déseket.
* *
Zsigmond volt az első, kinek személyében egy személy ült a ma-gyar és német trónon. Az a körülmény azonban, hogy Zsigmond előbb volt magyar király és csak később lett német és cseh király, valamint, hogy a magyar államnak az európai politikában erejéhez mérten nagy súlya volt, biztosította a magyar szuverénitás tisztaságát és sértetlenségét.
De Zsigmond már örökösödési szerződéseket köt unokaöccseivel, majd Albert osztrák herceggel s így a nemzet önrendelkezési joga a trón-betöltés kérdésében már csorbát szenved. Fogságba veti ugyan a nemzet, de leánya férjét, Albertet, Zsigmond szerződése értelmében mégis trón-jára emeli, legfeljebb a király Zsigmondnál már kifogásolt uralkodói tetteit akarja előre ellenőrizni. Ezért kívánják a császári trón elfogadása-kor a nemzet hozzájárulását és leányai férjhezadásaelfogadása-kor beleszólása biz-tosítását. Magyarország politikai súlya azonban még mindig olyan nagy, hogy nem kell félnie a német túlsúly által való elnyeletés veszélyétől.
Ugyanez a helyzet a Csehországban is uralkodó V. László, II. Ulászló és II. Lajos uralma alatt, illetve a Lengyelországban is uralkodó I. Ulászló korában.
A Habsburgi ház az 1290. évi kudarc után nem mondott le a ma-gyar trón megszerzésének lehetőségéről. Ha mint császárok hatalmi esz-közökkel és jogokra való hivatkozással nem értek el célt, igyekeztek mint egyének, egy céltudatos dinasztia tagjai, jogot szerezni a magyar koronára. Albert már örökösödési szerződéssel jut a magyar trónra, fia, V. László pedig örökli apja trónját. III. Frigyes, bár néhány magyar úr királlyá választotta és kezében volt a Sz. Korona, nem koronáztatta meg magát, sőt a Koronát is kiadta kezéből, de családja örökösödő jogát elismertette. Mátyás 1462. évi szerződése biztosította először a magyar trónt a Habsburgiaknak olyan erővel, hogy a nemzet szuverenitásának korlátozását kell benne látnunk, legalább a királyi trón betöltésének kér-désében. Az egyezséghez azonban nagy nemzeti érdek, a Sz. Korona visszaszerzése fűződött, azért a nemzet nem emelt kifogást a trónöröklés szerződéses elintézése ellen, annyival is inkább, mert intézkedő jogát a gyakorlatban, — a tények mutatták, — nem engedte korlátozni. A H a b s -burgiak azonban e szerződést igényeik alapjául tekintették, minden lehető alkalommal hangoztatták s ha érvényesíteniük nem is sikerül, tudnak várni és újabb szerződésekkel erősítik jogaikat. Ez történt mindjárt Mátyás halála után. Miksa u. i. hiába hivatkozott trónöröklő jogára, a nemzet nem választotta királyává. A királlyá választott II. Ulászló azonban, miután előbb János Albert lengyel herceggel kötött már örökösödési szerződést, kénytelen volt még ugyanazon évben (1491) megújítani a Habsburgiak öröklési jogát megerősítő szerződést. Amennyiben Ulászló vállalta azt a kötelezettséget, hogy az országgal is megerősítteti a szerződést és az országgyűléssel is elfogadtatja, igéretét azonban a nemzet ellenállása miatt megvalósítani nem tudta, épen a tiltakozás miatt nem tekinthetjük Ulászló szerződését jogi szempontból egyenlő erejűnek Mátyás szerző-désével. Az 1492. évi országgyűlés u. i. megütközéssel vette tudomásul a magyar trónról rendelkező szerződést, a királyi biztosokat hazaárulással vádolta és nem iktatta törvénybe a szerződést. Ulászló Ígérete első felét csak annyiban tudta betartani, hogy hatvanhét pecsétet sikerült a
szerző-désre ráüttetni. Ez ugyan magánjellegű szerződésbiztostíás volt csak, de azért sokat jelentett, mert a nemzet oligarchikus uralom alatt nyögött s az oligarchák többsége a szerződés mellett volt.
A Habsburgok azonban tudtak várni. Náluk nem személyi kérdés egy-egy trón megszerzése, hanem családi érdek. Ezt az érdeket akarják mindenekelőtt érvényesíteni. Hogy mikor kerül valóságos kivitelre a szer-ződés végrehajtása, az már másodrangú kérdés. Ezt Miksa és II. Ulászló szerződése is kifejezésre juttatja. Hiszen Miksa elismeri a nemzet szabad-királyválasztó jogát, de csak a Habsburgi házon belül és egyelőre meg-elégszik azzal, hogy e szerződést II. Ulászló utódai trónraléptük alkal-mával megerősítik.
A Habsburgiak trónrajutása azonban már más körülmények közt történt volna, — amint később történt is, — mint az előttük uralkodó idegen királyoké. Ők akkor már nagy világbirodalom urai, bámulatos összetartással és a személyi érdekeknek a családi érdek alá helyezni tudásával. Trónrajutásukkor ők már a világpolitika főtényezői és Magyar-ország ebben a világpolitikában előttük csak annyit ér, amennyivel a család világpolitikai helyzetének növeléséhez hozzájárul. A német császár-sággal személyes uralom alatt való egyesülés már nem hagyta volna érintetlenül szuverénitásunkat. Ezért, a megváltozott viszonyok jeléül már
1477-ben Mátyás, mikor cseh királlyá és német választófejedelemmé lett, szükségesnek tartotta a német császár kezébe letett hübéresküvel kapcsolatban kijelenteni, hogy Magyarországnak és királyának szabadsága ezután is épségben marad.
Mikor Miksa császár a családja örökösödő jogát biztosító Jagellók védelmére kel a nemzeti törekvésekkel szemben, tulajdonképen családja
Mikor Miksa császár a családja örökösödő jogát biztosító Jagellók védelmére kel a nemzeti törekvésekkel szemben, tulajdonképen családja