A kutatási téma körvonalazása és a módszer bemutatása

Dolgozatomban a győri egyházmegye vasvári főesperességében működő alsópapság mint egyházi társadalmi réteg 18. századi történetét igyekszem bemutatni, elsősorban egyházlátogatási jegyzőkönyvek, esperesi kerületi összeírások és szentszéki jegyzőkönyvi adatok alapján.

A kutatás időbeli határvonalait a korszak és a terület sajátos forrásadottságai miatt, maguk a források jelölték ki: a plébániahálózatra vonatkozóan az 1733. évi Cassa parochorum összeírással veszem fel a fonalat. Mivel ez az összeírás személyi adatokat nem tartalmaz, az alsópapságra vonatkozóan, az eddig kutatás tárgyát nem képező, 1748-ban készült plébániai összeírás jelenti a kiindulópontot. Két nagy, a teljes vasvári főesperesség területét érintő egyházlátogatási jegyzőkönyv a dolgozat két fontos pillére: az 1754 és 1758 között készült Batthyány József-féle canonica visitatio jegyzőkönyve, valamint a Szombathelyi Egyházmegye felállítását (1777) követő első, Szily János püspök-féle egyházlátogatási jegyzőkönyv (1778–

1781).

Fontos megjegyezni, hogy a Szily-féle egyházlátogatás még a győri püspök és a győri püspökség egyházkormányzati törekvéseit tükrözi, ezen döntések kifutását, eredményeit érhetjük benne tetten. Ez a dokumentum valójában az utolsó és legteljesebb pillanatkép erről a vidékről a 18. században.

A területi határvonalak a győri egyházmegye vasvári főesperessége határai mentén húzódnak, mely Vas vármegye teljes területét, illetve a szomszédos vármegyék bizonyos településeit foglalta magában. Mivel ez az egyházkormányzati egység nem maradt intakt a vizsgált korszak egészében, még 1770-ben négy főesperességre osztották fel, a terület megnevezésekor alkalmazhatónak vélem a terület állami közigazgatási megnevezését, a „Vas vármegye” kifejezés használatát.

A vizsgált terület szűkítését, tehát a győri egyházmegye egyetlen, bár legnagyobb kiterjedésű egyházkormányzati egységének kiválasztását egyrészt a források tették szükségessé. Az egyházmegye teljes területére kiterjedően összehasonlítható, hosszú idősorok készítése források hiányában nem lehetséges, adott területre vonatkozóan azonban viszonylag teljes, időről időre megismételt adatfelvételek a vasvári főesperességről állnak rendelkezésünkre.

5 Meg kell jegyeznünk továbbá, hogy a vizsgált terület nagy plébániaszáma alapján, a korszakra vonatkozóan releváns megállapításokat tehetünk. 1748-ban 97 plébánia adatait tudtam felhasználni, 1754-58-ra vonatkozóan azonban már 107 plébániáét. A terület plébániáinak a száma 1771-re 117-re növekedett, egy évvel a szombathelyi egyházmegye felállítása előtt, 1776-ban pedig már 118 volt. A Szily János végezte egyházlátogatás jegyzőkönyveiben a korábbi egyházkormányzati egység(ek)hez tartozó plébániák adatait kerestem ki, az elemzésbe ezek kerültek bele, így az eredményeket nem torzítják a korábban a veszprémi vagy a zágrábi egyházmegyéhez tartozó plébániák adatai.

Ezen plébániaszám alapján megalapozottnak gondolom a területi határvonalak meghúzását, hiszen a magyarországi egyházmegyéken végigtekintve azt láthatjuk, hogy gyakran teljes egyházmegyék plébánia-adatai hasonlatosak a 18. század eleji-közepi vasvári főesperességéhez. Az 1738 és 1742 között, a pécsi egyházmegyéről készült egyházlátogatási jegyzőkönyv 43 plébániát jegyez föl,¹ a teljes Kalocsa-Bácsi Főegyházmegye területén pedig több évtizedes újjáépítő munkát követően, 1784-ben összesen 72 plébánia működött.² A szomszédos veszprémi egyházmegye területén az 1730-as évek elején összesen 95 plébánia működött, itt is kitartó szervező munka folyt, melynek köszönhetően a plébániák száma az 1770-es évek végére elérte a 185-öt.³

Kutatásom fókuszában a győri egyházmegye vasvári főesperességének alsópapsága áll.

Korábban a tudományos kutatásba be nem vont források (esperesi összeírások, illetve jelentések) segítségével összeállítottam az 1748 és 1781 között a vasvári, illetve később a szombathelyi, németújvári, sárvári és őrségi főesperesség területén lelkipásztori szolgálatot teljesítő klerikusok (adminisztrátorok, káplánok, plébánosok) névtárát (303 fő). Munkám ezen a ponton bekapcsolódik a Győri Egyházmegyei Levéltárban folyó kutatáshoz, mely a győri egyházmegye történeti névtárának összeállítását tűzte ki célul. A dolgozat mellékleteként olvasható névtár tehát e munka első lépésének tekinthető, további kutatások kiindulópontjaként szolgál.

1 Vö.: Gőzsy Zoltán–Varga Szabolcs: Egyházlátogatási jegyzőkönyvek a pécsi egyházmegyében (1738–1742).

Pécs, 2009.

2 Tóth Tamás: A Kalocsa-Bácsi Főegyházmegye 18. századi megújulása Patachich Gábor és Patachich Ádám érsekségének idején (1733–1784). Bp. – Kalocsa, 2014. 324–345.

3 Hermann István: A veszprémi egyházmegye igazgatása a 18. században (1700–1777). Veszprém, 2015. 65.

6 I.2. Köszönetnyilvánítás

Jelen munka elkészültéért hálás köszönettel tartozom témavezetőimnek, Forgó Andrásnak és Gőzsy Zoltánnak, hogy bizalmat szavaztak hányatott sorsú kutatásomnak. Köszönöm Fazekas Istvánnak évek óta tartó segítő jóindulatát és fölmerülő kérdéseim türelmes megválaszolását.

Köszönetet szeretnék mondani továbbá a műhelyvita minden résztvevőjének, Bárth Dánielnek, Dénesi Tamásnak, Fazekas Istvánnak, Gárdonyi Máténak, Hermann Istvánnak és Mihalik Bélának, hogy jótanácsaikkal, kritikáikkal és szakmai iránymutatásukkal hozzásegítettek, hogy e munka elnyerhesse jelenlegi formáját.

Köszönöm a Győri Egyházmegyei Levéltár és a Szombathelyi Egyházmegyei Levéltár munkatársainak türelmét és kimeríthetetlen segítőkészségét, mellyel a kutatási folyamatot támogatták.

Köszönöm Petrás Évának, Tabajdi Gábornak és Vajk Ádámnak minden segítségét és előremutató ötletét.

Végül, de nem utolsósorban köszönettel tartozom munkahelyemnek, a NEB Hivatalának, különösen pedig Földváryné Kiss Rékának és Horváth Zsoltnak a támogató türelemért, mely lehetőséget biztosított dolgozatom befejezésére.

7 I.3. A dolgozat felépítése, cél és hipotézis

Dolgozatom három nagyobb egységből áll össze. Igyekszem bemutatni a 18. századi győri egyházmegyét mint tágabb vonatkoztatási rendszert, végigkövetve az egyházszervezet és a plébániahálózat 18. században végbement változásait. A vasvári főesperesség vonatkozásában részletesen végigveszem a plébániahálózat gyarapodásának folyamatát. Szükségszerűen nagyobb hangsúlyt kapott a vasvári főesperesség, ugyanakkor a dolgozat egészében igyekeztem szem előtt tartani a rész és az egész, tehát a főesperesség és az egyházmegye egymáshoz fűződő viszonyát.

A következő nagyobb egység az alsópapságra vonatkozó egyházi elvárásrend bemutatása.

Itt három, a korszakra nagy hatást gyakorló munkát mutatok be olyan részletességgel, amelyet a dolgozat következő nagyobb egysége megkövetelt. Az első XIV. Benedek pápa Ubi primum kezdetű programadó enciklikája, melyet 1740. december 3-án adott ki. Másodikként Zichy Ferenc püspök 1755-ben megjelent, szintén programadónak tekinthető pásztorlevelét, az Epistola pastoralist mutatom be. Végül pedig az 1777-ben felállított Szombathelyi Egyházmegye első püspökének, Szily Jánosnak még ugyanebben az évben megjelent Instructio venerabili cleri Sabariensis… című pásztorlevele kerül sorra. A korszak egyházi és politikai diskurzusában is gyakori a XIV. Benedek pápa két enciklikájában is megjelenő gondolat, a példamutatás „lácszerű” leírása. Amely azt jelenti, hogy ahogy a pápa példát mutat püspökeinek, úgy a püspökök is példát mutatnak papjaiknak. Ezért röviden bemutatom a két püspök személyét, életútját is.

A következő, legnagyobb egység további hét alegységre bontható, ezek mindegyike a vasvári főesperesség alsópapságát közvetve vagy közvetlenül érintő kérdéseket járja körül. A feltárt életrajzi adatok alapján elvégeztem a főesperesség személyi állományának vizsgálatát, amelynek segítségével ismertetem mindazt, ami a klerikusok életkoráról, származásáról, tanulmányairól, nyelvtudásáról és könyvkultúrájáról a források alapján megismerhetővé vált.

Fontos feltárni és megérteni azt a meglehetősen bonyolult rendszert, amely a plébánosok ellátására, megfizetésére kialakult. Igyekszem bemutatni a paptartás szabályozását, a lokális közösségek és plébánosuk között köttetett contractusok világát, és amennyire a források engedik, körüljárom a plébániai jövedelmek kérdéskörét, röviden kitérve a káplántartás és a végrendelkezés néhány szempontjára is.

A következő alegységben egyfelől arra a kérdésre kerestem a választ, hogy egy átlagos alsópap számára milyen horizontális mozgástér állt rendelkezésre, volt-e valamiféle egyházmegyén belüli és azon kívüli átjárás, s ha igen, az ilyen irányú mozgásoknak mi lehetett

8 a motivációja, egy-egy plébániaváltás milyen előnyökkel járhatott? Itt nem elégedhettem meg azzal, ha csupán a vasvári főesperesség területén vizsgálom, mivel csupán kevés és önmagában nem értelmezhető adatot kaptam volna. A valódi kép megalkotásához a győri egyházmegye egészét igyekszem vizsgálat alá vonni. A téma forrásadottsága szűkös ugyan, azonban, ha nem is a dolgozat által vizsgált teljes időkörre, egy szűkebb intervallumra (1733–1754) vonatkozóan sikerült megfelelő adatokhoz jutni.⁴

Másfelől arra a kérdésre is keresem a választ, hogy az alsópapság számára milyen egyházmegyén belüli előrelépési lehetőségek voltak nyitottak a 18. században. Itt is a győri egyházmegye intézményi lehetőségeit vázoltam fel, azonban csupán a vasvári főesperesség papságának előmenetelét vizsgáltam. A kapott eredményeket pedig a szomszédos veszprémi és pécsi egyházmegye adataival is összevetettem, hogy a vasvári főesperesség helyi sajátosságai – amennyiben ilyenek feltárhatóak –, élesen megrajzolhatóvá váljanak.

A negyedik és az ötödik alegységben külön figyelmet szentelek annak a plébánosképnek, amely a forrásokból kibontakozik. Bár a Zichy Ferenc püspök számára írt esperesi beszámolók, melyek a klerikusok erkölcsi, tudásbeli jellemzését tartalmazták, elvesztek, apró mozaikkockák alapján mégis igyekszem rekonstruálni a képet. A 18. századi egyházlátogatási jegyzőkönyvek és conscriptiók alsópapságra vonatkozó információit összevetve az egyház által felállított elvárások keretrendszerével keresem azokat a pontokat, melyek a legtöbb konfliktust szülték, amelyeket betartani, melyekhez igazodni a legnehezebb feladatnak bizonyult az alsópapság legtöbb tagja számára. Feltételezésem szerint a 18. századi egyházi elvárásrendszert illetően megállapítható bizonyos mértékű „finomhangolás” az évszázad folyamán.

Végezetül, az utolsó előtti alegység azokat a szerzeteseket mutatja be, akik valamilyen plébániai szolgálatot teljesítettek a vasvári főesperességben, az utolsó alegység pedig a plébános segítőit, a familia parochi és a servi ecclesiae tagjait mutatja be.⁵

I.4. Historiográfia és források

I.4.1. Historiográfia

Az alsópapsággal kapcsolatos vizsgálatok mennyiségi és minőségi tekintetben is pozitívan hatottak a társadalom-, művelődés- és helytörténeti kutatásokra, az ezzel együt járó

perspektíva-4 Győri püspöki levéltár, Vegyes egyházkormányzati iratok, GYEL, Protocollum vicariatus generalis 1733–1754.

5 A dolgozat mellékletének szánt térképek a tervezett monográfia részét fogják majd képezni.

9 váltás, az egyház szervezetésenk és működésének alulnézeti vizsgálata pedig az egyháztörténet-írás számára nyitott új, kiaknázandó lehetőségeket, kutatási irányokat.

Míg Magyarországon az alsópapságról sokáig legfeljebb plébániatörténetek, illetve egyházmegyék történeti névtárai adhattak csupán számot, addig Franciaországban, illetve francia hatásra Németországban az egyháztörténet-írásban megjelenő szociológiai (statisztikai) megközelítések térnyerésével egy új perspektíva nyílt az 1960–70-es években: a hívek és az alsópapság felől közelítő egyházmegyetörténet-írás.⁶ Általában egyházmegyei statisztikai adatokat közöltek, vagy a plébániai közösség perspektívájából igyekeztek rekonstruálni egy-egy egy-egyházkormányzati egy-egység 16–18. századi történetét.⁷ Mintaadó előzményként szokták emlegetni Louis Perouas monográfiáját, melyben a la rochelle-i egyházmegye 17–18. századi általános helyzetét járta körül.⁸

Az 1980-as és 1990-es években a franciák által megkezdett utat a németországi Alltagsgeschichte kutatói, majd az olaszok és a skandinávok folytatták. Az ekkoriban született tanulmányok többsége a trienti zsinat (1545–63) következményeit, vagyis az alsópapság és a hagyományos népi kultúra viszonyának átalakulását, a papság szerepének, feladatkörének újrapozícionálását és annak hatásait igyekezett tetten érni. Werner Freitag nevét emelném ki, aki a kora újkori Mária zarándoklatok felől közelítve vizsgálta a hívek és az egyre képzettebb plébánosok konfliktusokkal terhelt viszonyát.⁹

Rainer Beck würzburgi kutató társadalomtörténeti szempontból elemezte a falusi lelkipásztorok és a hívek átalakuló viszonyát. Beck kutatótársa, Wolfgang Brückner ellenében hangsúlyozta, hogy a falu nem passzív befogadóközeg, mivel maga is kész elvárásrendszerrel és hagyományokkal várja új papját. Kritikáját lokális konfliktusok elemzésével, esettanulmányokba foglalva fogalmazta meg.¹⁰

6 Ferté, Jeanne: La vie religieuse dans les campagnes parisiennes (1622–1695). Paris, 1962.; Dominique, Julia: La clergé paroissial dans le diocèse de Reims à la fin du XVIIIe siècle. Revue d’histoire moderne et contemporaine 13 (1966) 195–216.; Russo, Carla: Studi recenti di storia sociale e religiosa in Francia: problemi e metodi. Rivista Storica Italiana 84 (1972) 625–682.

7 Delumeau, Jean: Le catholicisme entre Luther et Voltaire. Paris, 1971.

8 Perouas, Louis: Le diocèse de La Rochelle de 1648 à 1724. (Sociologie et pastorale). Paris, 1964.

9 Freitag, Werner: Volks- und Elitenfrömmigkeit in der frühen Neuzeit. Marienwallfahrten im Fürstbistum.

Münster-Paderborn, 1991.; Uő: Pfarrer, Kirche und ländliche Gemeinschaft. Das Dekanat Vechta 1400–1803.

Studien zur Regionalgeschichte 11. Bielefeld, 1998.; Uő.: Tridentinische Pfarrer und die Kirche im Dorf. Ein Plädoyer für die Beibehaltung der etatischen Perspektive. In: Ländliche Frömmigkeit. Konfessionskulturen und Lebenswelten 1500–1850. Hg.: Norbert Haag–Sabine Holtz–Wolfgang Zimmermenn in Verbindung mit Dieter R.

Bauer. Stuttgart, 2002. 83–114.

10 Beck, Rainer: Der Pfarrer und das Dorf. Konformismus und Eigensinn im katolischen Bayern des 17/18.

Jahrhunderts. In: Armut, Liebe, Ehre. Studien zur historischen Kulturforschung. Hg.: Richard van Dülmen.

Frankfurt am Main 1988. 107–143.; Uő.: Népi vallásosság és társadalomtörténet (Megjegyzések egy kutatási koncepcióhoz kora újkori példán). In: A német társadalomtörténet új útjai. Szerk.: Vári András. Bp., 1990. 38–57.

10 Angolszász területeken az Annales iskola mintájára alakuló történeti antropológia égisze alatt születtek az első olyan elemzések, melyek a papság rendkívüli helyzetekben tanúsított magatartását mutatták be.¹¹ Donald A. Spaeth munkája esettanulmányokban vizsgálja a Salisbury egyházmegye alsópapságának konfliktusait 1660-tól 1740-ig.¹² A szerző célja a vallás társadalmi jelentőségének vizsgálata, melyhez a szélesebb néptömegek intézményes vallásgyakorlásban való részvétele felől (involvement) közelít: mennyire (és meddig) voltak elkötelezettek az Egyház (Established Church) felé, milyen volt a kapcsolatuk a klérussal. A társas kapcsolatokat a vallás szerepének fókuszán keresztül vizsgálta.¹³

A szociológiai, antropológiai és mikrotörténeti szemlélet sokáig szinte teljesen hiányzott a magyar egyháztörténet-írásból, hazánkban az egyházmegyék történetét általában püspökéletrajzokon keresztül igyekeztek bemutatni. Ez a megközelítés azonban igen problematikus, mivel egy-egy püspök halálával nem (feltétlenül) szakadnak meg hosszabb távú folyamatok az egyházban, annak kisebb területi egységeiben, a papság és a hívek életében, sem a szellemi áramlatokban, reformtörekvésekben vagy a vallásosság megnyilvánulási formáiban.

A két világháború közötti Magyarországon elsőként református lelkészek, valamint római katolikus szerzetes-lelkipásztorok egyháztörténeti írásai kiemelendők, különösen a pannonhalmi bencés iskola kutatói, Radó Polikárp és Csóka Lajos tanulmányai. A plébániatörténet-írás módszertanát kidolgozó Vanyó Tihamér¹⁴ tanulmányai a Pannonhalmi Szemlében, valamint a Regnumban jelentek meg. Ekkorra már napvilágot látott olyan magas színvonalú plébániatörténeti írás is, amilyen például Mohl Adolf munkája volt.¹⁵

A papság vizsgálatához több irányból is közelítettek a kutatók. Egyfelől a papság politikai szerepvállalása, a papok 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején tanúsított magatartása felé fordult a történészi érdeklődés.¹⁶ Másfelől a papság kultúraközvetítő szerepének, a papság és a helyi közösség kapcsolatának vizsgálata felé fordult a néprajzi érdeklődés. Bálint Sándor neve kiemelendő, aki a „falu és papja” problémakört konkrét példákon keresztül mutatja be. A

11 Ed.: Zeldin, Theodore: Conflicts in French Society: Anti-clericalism, Education, and Morals in the Nineteenth Century. Oxford, 1970.; Macfarlane, Alan D. J.: The Family Life of Ralph Josselin. A Seventeenth-Century Clergyman. An Essay in Historical Anthropology. Cambridge, 1970.

12 Spaeth, Donald A.: The Church in an Age of Danger: Parsons and Parishioners, 1660–1740. Cambridge, 2000.

13 Uo. 6.

14 Vanyó Tihamér: Hogyan írjuk meg egy egyházmegye történetét? Pannonhalma, 1937.; Vanyó Tihamér: A falu papja. Bp. 1941.

15 Mohl Adolf: Tata plébánia története. Győr, 1909.

16 Hermann Egyed: A magyar katolikus papság az osztrák katonai diktatúra és az abszolutizmus idejében. Gödöllő, 1932.; Meszlényi Antal: A magyar katholikus egyház és állam 1848–49-ben. Szent István könyvek 58. Bp., 1928.;

Hermann István: Plosszer Ferenc káplán feljegyzései 1848–1849-ről a pápai Szent István Római Katolikus Plébánia Historia Domusában. Pápa, 1998.; Zakar Péter: A magyarhadsereg tábori lelkészei 1848–1849-ben. Bp., 1999.

11 szegedi nép papsággal, templommal és egyházszolgákkal kapcsolatos szólásairól, babonáiról, papjukhoz fűződő viszonyuk évszázados beidegződéseiről alapmunka született a tollából.¹⁷

Az alsópapság módszeres vizsgálata hazánkban egyházlátogatási jegyzőkönyvek és plébániai iratok alapján vette kezdetét, mivel vonatkozó Personalia dokumentumok csak igen ritkán és akkor is rendkívül hiányosan maradtak fenn, különösen a kora újkort illetően. Tomisa Ilona néprajzkutató, egyháztörténész vonatkozó írásaiban egyházlátogatási jegyzőkönyvek alapján körvonalazta az alsópapság, illetve a laikus templomszolgák helyzetét a 17–18. századi Magyarországon.¹⁸

A 2000-es években egyre több történész fordult az alsópapság kutatásának irányába.

Ennek egyik mozgatórugója a konfesszionalizáció elmélet adaptációjának szándéka, kísérlete volt. A konfesszionalizáció (Konfessionalisierung) paradigmájának kidolgozása Heinz Schilling¹⁹ és Wolfgang Reinhard²⁰ történészek nevéhez fűződik. Az elmélet a korábbi progresszív reformáció – reakciós katolicizmus történetszemlélet helyett visszanyúlt a Hubert Jedin²¹ által megalapozott katolikus reform fogalmához, valamint Ernst Walter Zeeden²² Konfessionsbildung-modelljéhez. Schilling esettanulmányaiban arra a kérdésre kereste a választ, hogy mit is jelentett a felekezet megváltoztatása a kis német területek uralkodói számára a 16. század második felében. Arra a következtetésre jutott, hogy ebben a rendkívül

17 Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza. Bp., 1938.; Uő: A szegedi népélet szakrális gyökerei.

Regnum Egyháztörténeti Évkönyv 1942–43. V. kötet, Bp., 1943, 51–69.; Uő.: Sacra Hungaria. Tanulmányok a magyar vallásos népélet köréből. Bp., 1944.; Uő: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész.

Szeged, 1980.; Uő: A népi hitvilág Tápé archaikus hagyományainak tükrében. In: Bálint Sándor: A hagyomány szolgálatában. Összegyűjtött dolgozatok. Bp., 1981. 7–35.; Uő.: Liturgia és néphagyomány. In: Bálint Sándor: A hagyomány szolgálatában. Összegyűjtött dolgozatok. Bp., 1981. 80–89.; Uő.: Szeged–Alsóváros. Templom és társadalom. Bp., 1983.

18 Tomisa Ilona: Visitatio Canonica. Az Esztergomi főegyházmegye Barsi főesperességének egyházlátogatási jegyzőkönyvei 1647–1674. Bp., 1992.; Uő.: Visitatio Canonica. Egyházlátogatási jegyzőkönyvek Batthyány József esztergomi érsek idejéből 1776–1779. Bp., 1997.; Uő.: Katolikus egyház-látogatási jegyzőkönyvek, 16–17. század.

Bp., 2002.

19 Schilling, Heinz: Konfessionskonflikt und Staatsbildung: Eine Fallstudie über das Verhältnis von religiösem und sozialem Wandel in der Frühneuzeit am Beispiel der Grafschaft Lippe. (Quellen und Forschungen zur Reformationsgeschichte 48.) Gütersloh, 1981.; Die reformierte Konfessionalisierung in Deutschland – Das Problem der „Zweiten Reformation“. (Schriften des Vereins für Reformationsgeschichte 195.) Hg.: Schilling, Heinz. Gütersloh, 1986.; Uő.: Das konfessionelle Europa: Die Konfessionalisierung der europäischen Länder seit Mitte des 16. Jahrhunderts und ihren Folgen für Kirche, Staat, Gesellschaft und Kultur. In: Konfessionalisierung in Ostmitteleuropa: Wirkungen des religiösen Wandels im 16. und 17. Jahrhundert in Staat, Gesellschaft und Kultur. (Forschungen zur Geschichte und Kultur des östlichen Europa 7.) Hg.: Bahlcke, Joachim – Strohmeyer, Arno. Stuttgart, 1999. 13–62.; Uő.: Confessionalisation and the Rise of Religious and Cultural Frontiers in Early Modern Europe. In: Frontiers of Faith: Religious Exchange and the Constitution of Religious Identities 1400–

1750. (Cultural Exchange in Europe, 1400–1750 1.) Eds.: Andor Eszter–Tóth István György. Bp., 2001. 21–35.

20 Reinhard, Wolfgang 1983: Zwang zur Konfessionalisierung? Prolegomena zu einer Theorie des konfessionellen Zeitalters. Zeitschrift für historische Forschung (10.) 1983. 257–277.; Reformation, Counter-Reformation, and the Early Modern State: A Reassessment. Catholic Historical Review (75.) 1989. 383–405.

21 Jedin, Hubert: Catholic Reformation or Counter-Reformation? In: The Counter-Reformation. The Essential Readings. Ed. David M. Luebke. Malden, 1999. 21–45.

22 Zeeden, Ernst Walter: Grundlagen und Wege der Konfessionsbildung im Zeitalter der Glaubenskämpfe.

Historische Zeitschrift 185. (1958) 249–299.

12 összetett konfliktushalmazban a felekezeti, társadalmi és politikai szempontok szorosan összefüggő egységet alkotnak.²³ A konfesszionalizáció igazi paradigmává válása Wolfgang Reinhardnak köszönhető, aki a terminust a katolikus reform terén végzett vizsgálataiban alkalmazta.²⁴ Tanulmányozta az egyes felekezeti hitvallások kialakulását, az új felekezeti normák kommunikációját, elterjesztését, azok ellenőrzését, az oktatás jelentőségét, a propaganda és a cenzúra szerepét, az állam és egyház együttműködését, etc. Bár az elmúlt évtizedekben számos kritika érte (Modernisierung, Sozialdisziplinierung), a konfesszionalizációs elmélet eredményessége, s általában a kora újkori egyháztörténet és

12 összetett konfliktushalmazban a felekezeti, társadalmi és politikai szempontok szorosan összefüggő egységet alkotnak.²³ A konfesszionalizáció igazi paradigmává válása Wolfgang Reinhardnak köszönhető, aki a terminust a katolikus reform terén végzett vizsgálataiban alkalmazta.²⁴ Tanulmányozta az egyes felekezeti hitvallások kialakulását, az új felekezeti normák kommunikációját, elterjesztését, azok ellenőrzését, az oktatás jelentőségét, a propaganda és a cenzúra szerepét, az állam és egyház együttműködését, etc. Bár az elmúlt évtizedekben számos kritika érte (Modernisierung, Sozialdisziplinierung), a konfesszionalizációs elmélet eredményessége, s általában a kora újkori egyháztörténet és

In document doktori disszertációjának (Pldal 4-0)