A zsidó apokaliptikus hagyományban gyökerező Antikrisztus alakjával több késő óko-ri és kora középkoóko-ri traktátus is foglalkozott.2 A középkorra kialakult Antikrisztus-kép elég összetett, általánosságban azonban megállapítható, hogy két egymástól alapjaiban
1 Volker Leppin, Antichrist und jüngster Tag. Das Profil apokalyptischer Flugschriftenpublizistik im deutschen Luthertum 1548-1618, Quellen und Forschungen zur Reformationsgeschichte 69 (Gütersloh: Gütersloher Verlagshaus, 1999), 87.
2 Az egyes szövegeket, úgymint a tiburti szibilla jövendöléseit, Pszeudo-Efraim, Nagy Szent Gergely, Pszeudo-Methodiosz, valamint a bizánci apokaliptika antikrisztológiai vonatkozású szövegeit Bernard McGinn monográfiájának első fejezetei ismertetik és idézik: Bernard McGinn, Visions of the End. Apocalyptic Traditions in the Middle Ages (New York: Columbia University Press, 1979).
eltérő ókori bibliaértelmezés, a profetikus, történeti és a tipologikus olvasat kettősségé-ből ered. A tiburti szibilla próféciája, valamint Pszeudo-Methodiosz Apokalipszise olyan hagyományt képviseltek, melyben az Antikrisztus egyedi és történeti figura, konkrét személy, aki az utolsó időkben a választottak ellen tör.3 Ezzel szemben egy, a 4. szá-zadban kialakult teológiai irányzat (melynek fő képviselője a Szent Ágostonra is ható donatista Tyconius) a spirituális, tipológiai olvasat jegyében kerülte az Antikrisztus-nak egyetlen bizonyos személlyel való azonosítását. Tyconius értelmezése szerint az Antikrisztus az egyházban felhalmozódott gonosz jelképe, a corpus Antichristi a corpus Christin belül.4 Az Antikrisztus, mint corpus diaboli magában foglalja Góg és Magóg apokaliptikus népét, a zsidókat, a hipokritákat, a pogányokat és az eretnekeket egyaránt.
A történeti megközelítés, mely egyetlen mitikus figurában láttatja az Antikrisztust, Montier-en-Der-i Adso 950-ben írt, De ortu et tempore Antichristi című írásában teljese-dett ki. E traktátus különlegessége, hogy a hagiográfiák narratíváját követve beszéli el az Antikrisztus születését és élettörténetét.5 Adso biográfiája szerint a kárhozat fia Dán tör-zsének leszármazottja,6 aki egy apa és lánya közötti vérfertőző kapcsolatból született Ba-bilonban (más változatokban egy prostituált gyermeke).7 Neveltetésével kapcsolatban az életrajz megemlíti, hogy mágusok útmutatását követve sajátította el a varázslást.8 Az Antikrisztus élete és cselekedetei minden szempontból Krisztus példájával ellentétesek.
Az alázat helyett kevélység jellemzi, csak saját dicsőségének él, megtámadja az evangé-lium igazságát és visszahozza a démonok imádatát a világba. Az Antikrisztus
legszem-Az Antikirsztus-legenda eredetét és ókori fejlődéstörténetét Gregory C. Jenks kötete tárgyalja részletesen: Gregory C. Jenks, The Origin and Early Development of the Antichrist Myth, Beihefte zur Zeitschrift des für die neutestamentliche Wissenschaft und die Kunde der älteren Kirche, Band 59 (Berlin, New York: Walter de Gruyter, 1991).
3 Curtis V. Bostick, The Antichrist and the „trewe men”: Lollard Apocalypticism in the Late Medieval and Early Modern England. PhD Dissertation (The University of Arizona, 1993), 47. A disszertáció később kötet formájában is megjelent: Uő, The Antichrist and the Lollards: Apocalypticism in Late Medieval and Reformation England, Studies in Medieval and Reformation Thought 70 (Leiden: Brill, 1998).
4 Bostick, The Antichrist…, 41.
5 Uo., 83.
6 Ezt az eredetet ószövetségi igehelyek is alátámasztják: Ter 49, 17; MTörv 33, 22; Jer 8, 16. (A bibliai igehelyeket a Káldi-féle Neovulgátából idézem: http://szentiras.hu/) Ezekben a versekben Dán törzse rendszerint apokaliptikus motívumokkal együtt jelenik meg: „Kígyó lesz Dán az úton, vipera az ösvényen, amely megmarja a ló patáját.” (Ter 49,17); „Dánból hallatszik lovainak horkanása, paripái nyerítésének hangjától megrendül az egész föld” (Jer 8, 16). Dán kapcsolatát az Antikrisztussal Szent Ireneusz és más egyházatya is hivatkozza. McGinn szerint Adso Nagy Szent Gergely Moraliájából és Alkuin Genezis kommentárjából (Interrogationes et responsiones in Genesim) veszi át az Antikrisztus származásának toposzát (McGinn, Visions of the End…, 305).
7 Leppin, Antichrist und jüngster Tag…, 207–208. Olyan verzió is ismert, miszerint egyszerűen csak egy férfi és nő gyermeke, vagyis nem szűztől született, mint Krisztus: Bostick, The Antichrist…, 54.
8 Bernard McGinn, Antikrisztus: Az emberiség kétezer éve a gonosz bűvöletében, fordította Kőrös László (Budapest, AduPrint, 1995), 115.
betűnőbb vonása mind Adso életrajzában, mind pedig a korábbi évszázadok írásaiban a keresztény hívek ellen indított támadás. Ennek három lehetséges módja lehet: jutalma-zás, megfélemlítés vagy hamis csoda.9 Akiket nem tud anyagi javakkal megnyerni, azok ellen erővel lép fel, akik pedig olyan állhatatosak, hogy ellenállnak az üldözésnek, hamis csodákkal igyekszik a maga oldalára állítani.10 Ebből is látszik, hogy az Antikrisztus két, egymásnak látszólag ellentmondó természetet egyesít magában: a kegyetlen zsarnokot, a keresztényüldöző archetípusát,11 valamint a hipokritát, aki igyekszik Jézust utánozni, többek között csodatételekkel.12 Adso életrajzához visszatérve, a gonoszság embere a megtévesztettekből egy hamis messiási királyságot szervez Jeruzsálemben, és sorra le-győzi a világi királyokat (utoljára hagyva a legerősebbet, a frank uralkodót).13 Hatalma kiteljesedése ellenére sem tudja azonban Isten igéjének prédikálását maradéktalanul megszüntetni. A Jelenések könyvének 11. fejezetében említett két tanú,14 Hénoch és Illés fellépnek az Antikrisztus ellen. A bűn emberének sikerül megölnie őket, hatalma azonban nem tart sokáig, és Isten igéje győzedelmeskedik felette. Pusztulása pontos körülményeit illetően többféle elképzelés létezik. A Szent Jeromos-féle hagyományban Mihály arkangyal végez vele az Olajfák hegyén,15 míg Szent Pál tesszalonikieknek írt má-sodik levelében Krisztus győzi le „szájának leheletével”.16 Adso eszkatologikus Antikrisz-tus történetének népnyelvű fordításai lehetővé tették, hogy a legenda a középkorban is töretlen népszerűségnek örvendjen.
A tipologikus Antikrisztus-értelmezésnek is kialakult a maga hagyománya a kora- és az érett középkor századaiban. Több neves teológus, így Aquinói Szent Tamás is az allegorikus olvasatot részesítette előnyben, a gonoszság kiteljesedéseként értelmezve az Antikrisztust.17 Ahogy a próféták, apostolok, mártírok, szentek és egyházatyák Krisz-tus testében egyek, úgy olvadnak egésszé a pogányok, a hitetlenek, a hipokriták és az eretnekek az Antikrisztusban. A középkori egzegézis nagy ívű gyűjteménye, a Glossa ordinaria szintén minden gonosz elegyeként beszél az Antikrisztusról.18 A két
megkö-9 Ez a hármas felosztás az Adso előtti Antikrisztus-irodalomban is megtalálható.
10 McGinn, Visions of the End…, 85.
11 Ezt képet igazolják olyan uralkodók, mint a Antiokhosz Epiphanész, Nero vagy bármely más, keresztényüldöző római császár.
12 Richard Kenneth Emmerson, Antichrist in the Middle Ages: A Study of Medieval Apocalypticism, Art, and Literature (Seattle: University of Washington Press, 1981), 74.
13 Leppin, Antichrist und jüngster Tag…, 208.
14 „Meg fogom hagyni két tanúmnak, hogy ezerkétszázhatvan napig jövendöljenek, szőrzsákba öltözve.”
Jel 11,3.
15 McGinn, Antikrisztus…, 115.
16 „Akkor majd megjelenik az a gonosz, akit az Úr Jézus elpusztít szájának leheletével, és megsemmisít eljövetelének fényességével.” 2Tessz 2,8.
17 Ezt igazolják az olyan allegorikus elnvezések, mint caput iniquorum, caput omnium malorum, malitiae perfectionem. Emmerson, Antichrist in the Middle Ages..., 20.
18 Bostick, The Antichrist..., 43. és Emmerson, Antichrist in the Middle Ages..., 21.
zelítés egymás mellett létezésének bizonyítéka, hogy a legkülönbözőbb bibliai alakok tölthették be az antikrisztusi szerepkört: Káin, Júdás, Simon mágus vagy Antiokhosz Epiphanész ugyanúgy, mint Jób könyvének szörnyei, a Behemót és a Leviatán, esetleg a Dániel jövendölésében megjelenő fenevad kis szarva.19
Radikális antikrisztológiai változás a 13–14. században jelent meg, mikortól egyre gyakrabban kezdték pápákkal, kortárs történelmi alakokkal, heterodox nézeteket kép-viselő, eretneknek bélyegzett tanítókkal vagy épp reformerekkel azonosítani Krisztus végső ellenségét.20 A 14. század végére az angol teológus John Wycliffe már nem egyéni pápákat szemelt ki potenciális Antikrisztusként, hanem a pápáság egészét ítélte el, mint a látható egyház romlott és képmutató megnyilvánulását.21 Ezt a tradíciót tetőzte be a protestáns reformáció a 16. században. Luther és követői apokaliptikus szempontból értelmezték koruk eseményeit, kezdve a pápaság visszaéléseitől egészen az oszmán ter-jeszkedésig.22
A katolikus válasz nagyrészt a trienti zsinat (1545–1563), valamint a jezsuita teológusok részéről érkezett a 16. század végén, 17. század elején. A római egyház védelmezői vagy azt próbálták bebizonyítani, hogy Luther az Antikrisztus, vagy pedig az Újszövetség és az egyházatyák írásait tanulmányozva hangoztatták, hogy az Anti-krisztus jövőbeli figura, így értelmetlen a pápaság intézményével azonosítani.23 Ez a jellegzetesen antiapokaliptikus érvelés tűnik fel Roberto Bellarmino (1542–1621) írásaiban is, főleg az 1586 és 1593 között megjelentetett polémiáiban (Disputationes de controversiis Christianae fidei adversus hujus temporis Haereticos). Bellarmino a vitasoro-zat harmadik részében fejti ki nézeteit az Antikrisztusról. A középkori értelmezéseket alapul véve állítja, hogy a végidők ellensége még nincs jelen a világban. Helytelennek tartja, hogy a protestánsok egy teljes intézménnyel azonosítják az Antikrisztust, hiszen a kárhozat fia egy konkrét személy lesz, akinek bukása az utolsó időkben elhozza a világtörténelem végét.
Látható, hogy különféle Antikrisztus-képek éltek együt a századok során: a kollek-tív vagy az egyéni gonosz képzetei egyaránt megjelenhettek a hitvitákban és szolgálhat-tak az ellenkező felekezetek tagjainak hiteltelenítésére. A továbbiakban azt vizsgálom meg, hogy Telegdi (aki Bellarminót megelőzően adta ki postilla-köteteit), milyen ér-vekkel igyekezett legitimálni a pápaság tekintélyét.
19 Dán 7, 7–8.
20 Emmerson, Antichrist in the Middle Ages..., 7.
21 McGinn, Antikrisztus..., 194.
22 Luther Antikrisztus-képéhez lásd: McGinn, Antikrisztus..., 214–212. A pápa-Antikrisztus történetét, annak profetikus és apokaliptikus vonatkozásait, valamint a populáris kultúrában betöltött szerepét vizsgálja: Lawrence P. Buck, The Roman Monster – An Icon of the Papal Antichrist in Reformation Polemics, Early Modern Studies 13 (Kirksville, Missouri: Truman State University Press, 2014).
23 McGinn, Antikrisztus..., 239.