(Toldy Ferenc, Jámbor Pál, P. Szathmáry Károly, Eötvös Lajos)
Toldy Ferencet szokás a magyar nemzeti irodalomtörténet kiindulópontjának tartani, és munkássága valóban a mai napig meghatározza irodalomtörténet-írásunk alapjait.
Hogy egy példát említsek, talán a legközismertebb norma, amit a mai napig hozzá kötünk, az az, hogy a magyar irodalom alapvetően magyar nyelvű irodalmat jelent az irodalomtudomány számára (bár valójában ez az axióma nem csak tőle származik). Ez alapján feltételezhető, hogy Balassi Bálintról megjelentetett nézetei is meghatározóak lesznek a későbbi irodalomtörténészek számára. Toldy azonban nem tipikus irodalom-történész: kritikus is egyben, ahogy azt Dávidházi Péter bemutatta.10 Toldy a nemzet igazolásának célja mellett való elköteleződésén túl „ízig-vérig a kritikai tevékenység eszközévé tudott válni”.11 Sőt Dávidházi szerint kimondatlanul ugyan, de ezt is átvette irodalomtörténet-írásunk, és másképp nem is működhetne:
8 Uo., 617 és 620.
9 Dolgozatomban a kor interpretációs gyakorlatát melynek fő prioritása az életrajzi adatok felderítése a versekből, majd a versek csak is efelőli olvasása, következetesen történetfilológiai olvasásmódnak nevezem. Kézenfekvő kifejezés lenne a pozitivizmus, azonban rengeteg negatív konnotáció társul e szóhoz, valamint egy sokkal nagyobb kulturális irányzatot jelöl, mint amiről dolgozatomban szó van.
10 Dávidházi Péter, Egy nemzeti tudomány születése, Toldy Ferenc és a magyar irodalomtörténet (Budapest: Akadémiai Kiadó, 2004).
11 Uo., 469.
„Éppen mivel sok mindent Toldy követőitől vettünk át, mára úgy hozzászok-tunk lappangó értékítéleteihez is, hogy gyakran merő leírásnak látszanak, de ilyenkor sem hihetjük, hogy létrejöhettek volna erős értelmező és értékelő beavatkozás nélkül; hiszen egyetlen műnek sincs, eleve nem is lehet, közvet-len olvasata és pusztán önmagából meghatározható értéke.”12
Toldy ennek a szabad ítéletalkotásnak megfelelően „habozás nélkül visszavetítette”
különböző korok szövegeire a „maga irodalom-felfogásának kritikusi normáit.”13 Toldy költészetmeghatározása alapvetően klasszicista, a költészetet az „írásosságban kiteljesedő magaskultúrából” származtatja.14 „E költészet-meghatározás klasszicis-ta alapjához romantikus felépítményként járul az esztétikai funkció elkülönülése.”15 Balassi bemutatása tehát Toldynál már az 1854-es könyvében a leírt elvek mentén zajlik. Ami feltűnő, és kifejezetten fontos a későbbiekre nézve, hogy Balassi már Toldynál is a kánon része. „…Egy lírai költőnk maradt csak a XVI. századból, ki a költői nevet teljesen megérdemli: báró Balassa Bálint, nevezetes egyszersmind ar-ról is, hogy az írók közől a világi dalt ő pendítette meg első.”16 A költő megnevezést azzal érdemli ki, hogy önálló lírát ír, méghozzá világi témájút, megfelelve ezzel az esztétikai funkciónak. Balassi verseit Toldy alapvetően „elborultnak” (azaz borús-nak) értékeli, a „képes költői nyelv” ellenére „örömtelennek.” E gondolatok is sokat fognak visszhangozni még a korban. Egy évvel később megjelent művében17 sokkal hosszabban tárgyalja Balassit, valamint ennek a könyvnek a bevezetőjében program-szerűen deklarálja saját történeti olvasásmódszerét, amelynek középpontjában saját (és korának) esztétikai ízlése áll, ennek megfelelően Toldy megközelítésében Balassi is csupán egy út lehet, amely Toldy irodalmához vezet, nem pedig önállóan, és saját esztétikai integritással bíró irodalmi alakzat.
„Első tekintetben a széptani, másodikban a történeti szempont vezérlette szerzőt, s ha az utóbbi, elsőséget bír az első felett, ennek oka a tárgyalásba vett nagyobb időkör természetében fekszik, mely csak jelen században emel-kedvén classicitásra, megelőző korszakaiban nagyobb részt inkább históriai, mint műbeccsel bír.”18
12 Uo., 470.
13 Uo., 474.
14 S. Varga, A nemzeti költészet…, 249.
15 Uo., 250.
16 Toldy Ferenc, A magyar költészet története. Az ősidöktől Kisfaludy Sándorig (Pest: Heckenast, 1854), 209–212.
17 Toldy Ferenc, A magyar költészet kézikönyve a mohácsi vésztől a legújabb időkig (Pest: Heckenast, 1855).
18 Uo., 7.
Korábbi korok irodalma Toldy Ferenc számára tehát nem teljes értékű: ugyan fontos a mai kor eredetének megismerése szempontjából, de „inkább historiai” értékkel bír.
Mi az esztétikai értékvesztettség oka? „Ezért a nevekben és a munkákban elég gazdag XVI. századból, melynek irodalma különben is inkább osztályokat, mint egyéniségeket tüntet fel, aránylag keveseket adtam.”19 Az egyéniség hiánya tehát a gond, és ebben újra az individualista „széptani” érv nyilvánul meg. Rátérve a Balassit taglaló passzusra, ott Toldy inkább Balassi életrajzával és a korral foglalkozik, de ahogy írta is a bevezetőben, a korábbi költőket inkább „históriai” szempontból veszi sorra. Megfigyelhető tehát egyfajta lemondás a műértelmezésről. A lemondást pedig egy ellentétes módszer, az
„irodalomtörténeti” megközelítés indokolja. Ez olyan jelenség, amellyel párhuzamba állítható akár a 20. századi recepció is, hisz különböző irodalomtudósok, számos mód-szertani okból kifolyólag, de szintén hajlamosak lemondani a régi korok műveinek esz-tétikai és/vagy interpretációs vizsgálatáról (A Balassi-szakirodalomban Horváth Iván munkássága ilyen például).20 Ez a gyakorlat azonban (a Balassi-recepció alapján) a 19.
században nem válik paradigmatikussá, a Toldy után közvetlenül következő irodalom-történészek munkássága bővelkedik az interpretációkban, a szövegalapú műértelmezés mellőzéséből nem lett tendencia.
A szerelmi versek kiadása előtti időkből Toldy Ferenc írásán kívül Jámbor Pál 1864-es irodalomtörténetében kap helyet Balassi. Jámbor már a bevezetőben külön figyelmet szentel Balassinak, méghozzá egy erősen kanonizáló megszólalás keretében:
„Igen, Zrinyiek, Balassák, Faludiak, Pázmánok stb. nem nyughatnak köztemetőben, mert szellemük kiválván a tömeg közül, mintegy kijelölték már élve helyeiket, hol az utókor szemlélje őket.”21 Itt is azt látjuk, amit Toldynál: Balassi már szerelmi költé-szetének megtalálása előtt is Zrínyi mellett volt említve, a kánon biztos pontjaként.
Toldy Ferenccel szemben Jámbor Pál végiginterpretálja Balassi verseit, a költő életének és egyéniségének bemutatásául. Balassit alapvetően búskomor férfinak látja, a költő alakja szerinte a „honfi fájdalom élő szobra.”22. A búskomorság, mint Balassi alapve-tő jegye úgy tűnik Toldy után is fontos motívum marad, főleg a haza feletti kesergés jegyében. „Harmadik énekének címe a magyar nemzet romlott állapotáról, mely cím eléggé mutatja, hogy miről, és mi mélyen gondolkodott”.23 Azt viszont Jámbor Pál nem tudhatta, hogy ezt a verset, amely alapján Balassi gondolkozását igyekszik megragadni,
19 Uo., 7.
20 Horváth Iván, Balassi költészete történeti poétikai megközelítésben (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1982). Horváth Iván könyve végén, „Történeti poétika és magyar irodalomismeret” című fejezetben kifejti megközelítési iránya elméleti alapjait. Horváth Iván alapvetően a befogadás-esztétika híve, és így lemond a tudományos interpretáció lehetőségéről. Saját szavaival élve Horváth Iván a műalkotás immanenciájának tiszteletben tartása végett mond le a műalkotással, mint immanens egésszel való foglalkozásról.
21 Jámbor Pál, A magyar irodalom története I. (Pest: Ráth Mór, 1864), 166–174.
22 Uo., 166–174.
23 Uo., 166–174.
valójában nem Balassi, hanem Rimay János írta.24 Mindezeken túl Jámbor Pál írásának legérdekesebb pontja talán az, és a legtermékenyebb a későbbiekre nézve, ahogy Balassi beemelését Petőfin keresztül kísérli meg: „E festői képet, úgy hiszem Petőfi – ki a ké-pekben mester volt – büszkén vallotta volna magáénak”25 (Itt a Segélj meg engemet…26 kezdetű vers galamb képére utal). Úgy tűnik, már ekkor kanonikus erővel bírt Pető-fi nevének említése, valamint a két költő párhuzamba állítása, leginkább hősi haláluk egyezése nyomán olyan fogás, mellyel a későbbiekben is több irodalomtörténet-író él (hogy Jámbor nyomán-e, vagy tőle függetlenül, a kor gondolkodásából természetesen fakadó toposzként, azt nehéz megállapítani).
Nemcsak kiadott irodalomtörténeti munkákban, de a folyóiratok lapjain is meg-jelent Balassi már a kódex megtalálása elött. P. Szathmáry Károly 1871-ben két cikket is szentelt Balassi bemutatásának.27 S. Varga Pál felosztása felől nézve P. Szathmáry Károly alapvetően az eredetközösségi paradigma felől értelmezi Balassit, ezügyben más-honnan közelíti meg költészetét, mint Toldy, azonban Toldytól abban nem tér el, hogy ő is Balassi egyéniségében látja költői alakjának (és költészetének) esztétikai értékét.
Ennek a megközelítésnek az alapvetéseit hosszabban taglalja:
„Nem egy szellemdús író állitá már, hogy költő és műve azon viszonyban állanak, mint tárgy és az előtt álló tükör, s bár részemről e felvételt az Ösz-szes költészetre kiterjeszteni majdnem oly merésznek tartom, mint Lavater és Gall tanának a lélektanban föltétlen igazat adni: a lantos költőre nézve, kinek Önkeble belsejét kell költészetében visszatükröznie, leghajlandóbb vagyok elfogadni; s merném állítani, hogy bármely irodalomnak azok a legel-ső lantosai, kiknek műveiben keblük érzelmeit legközvetlenebb kifejezésben találjuk.”28
Érdekes, hogy a leírt szerző-mű viszony (tárgy-tükör) irodalom egészére való kiterjesz-tését Szathmáry „merésznek” tartja, és majd a későbbi példák mentén is látni fogjuk, hogy a 19. századi irodalmi gondolkodás az interpretációs gyakorlat szempontjából sem teljesen homogén, így nincs teljes egyetértés a történetfilológia olvasásmód univerzális felhasználhatóságáról sem. Balassival kapcsolatban viszont az egyéniség
hangsúlyozá-24 Rimay János, Ifjúkori versgyűjteménye. Hálózati kritikai kiadás, szerk. Tóth Tünde (Budapest:
Gépeskönyv, 2001–2004), hozzáférés: 2021. 09. 28, http://magyar-irodalom.elte.hu/gepesk/rimay/
itart.htm, (Ó, szegény megromlott…).
25 Jámbor, A magyar irodalom…, 166–174.
26 Balassi Bálint, Összes verse. Hálózati kritikai kiadás, szerk. Horváth Iván és Tóth Tünde (Budapest:
Gépeskönyv, 1998), hozzáférés: 2020. 11. 30, http://magyar-irodalom.elte.hu/gepesk/bbom/itart.
htm, (Segélj meg engemet…).
27 P Szathmáry Károly, „Balassi Bálint”, Figyelő 1 (1871): 100–103 és 112–115.
28 Uo., 101.
sa és a megnevezett interpretációs gyakorlat összeér, Balassi életrajzi és költői alakja lantos költőként szerveződik egységbe, ha minden irodalmi alkotás nem is, az ő művei valóban tükörként funkcionálnak Szathmáry felfogása szerint. Balassi művészetének az egyéniségen túl kettős értéke van P. Szathmáry Károly számára: a vitézség és a ha-zaszeretet. Így számára is kiemelkedő A magyar nemzetnek romlott állapotjáról című (valójában Rimay) vers: „Ez ének Balassát annyira kortársai fölé emeli, hogy Berzsenyi
„Romlásnak indult hajdan erős magyar”-jáig nincs ily nemű költemény a magyar iro-dalomban”.29 A vitézség, a hazaszeretet és a Berzsenyi-párhuzam felemlegetése mind meghatározó próbálkozások, lehetséges utak Balassi korba emeléséhez, ahogy azt már korábban is láttuk. Természetesen P. Szathmáry Károly sem tudhatta, hogy a legerősebb kánonképző gesztust, a Berzsenyivel való rokonítást épp egy olyan vers alapján végzi el, amelyet nem Balassi Bálint írt.
P. Szathmáry Károly cikkeire válasz is érkezett: Eötvös Lajos Még néhány szó Ba-lassa Bálintról30 című cikke helyreigazításként és tudományos bírálatként jelenik meg.
Tanulmányában több helyreigazítást is tesz attribúciós és kiadástörténeti kérdésekben, majd rátér a „bujdosás” problémájára. Véleménye szerint az sem világi (Toldy értelme-zése), sem vallásos büntetés (Szathmáryé) nem volt, sokkal inkább önkényes száműze-tésre utalnak a versek: „Ez önkéntes száműzetés nyilvánulását látom én a »bujdosás«
kifejezésben is, mely korábban nem a mai száműzött értelemben használtatott…”31 Ha-bár ő is a vers alapján próbálja rekonstruálni Balassi életét, miután elméletét kifejtette, reflektál arra, hogy ez a módszer nem teljesen tudományos: „De ily kérdésben adatok nélkül nehéz dönteni. Ha majdan a Balassák és a rokoncsaládok levéltárai teljesen át búvárolva lesznek: akkor talán e kérdést is tisztázni lehet teljes biztossággal, de eddig csak okoskodni lehet.”32 Visszatérő érvelési taktika lesz ez a korban, a történetfilológia módszer elutasítva megőrzése: az interpretáció iránya szinte mindenkinél megegyezik, azonban pár irodalomtörténész kifejezi aggályait ennek helyességéről és lehetőségeiről, tovább árnyalva számunkra a képet a kor módszertanáról és önreflexiójáról.
Összefoglalva tehát az eddigieket kijelenthetjük, hogy Balassi már a Balassa-kódex megjelenése előtt is fontos pontja az irodalmi kánonnak. Minden szerző kiemeli egyé-niségét, saját korában való egyedülállóságát, mely által bebocsátást nyer egy romantikus irodalomkritika által meghatározott irodalomtörténetbe. Költészetének fontos jellem-zői az itt tárgyalt irodalomtudósok számára a hazaszeretettel vegyített búskomorság, és a vitézi hősiesség. Kánonképző erőként gyakran próbálják Balassit a kánon bizto-sabb pontjai mellé tenni, olyanok mellé, mint Zrínyi, Berzsenyi, Petőfi, melyek közül a legutolsót fogja leginkább termékenynek tartani a későbbi irodalomtörténet-írás. Ha egyáltalán kiolvashatóvá válnak az S. Varga Pál által leírt irodalomszemléletek, akkor
29 Uo., 112.
30 Eötvös Lajos, „Még néhány szó Balassa Bálintról”, Figyelő 1 (1871): 135–136.
31 Uo., 136.
32 Uo., 136.
azt mondhatjuk, inkább az eredetközösségi narratívában próbálják Balassit elhelyezni és előzményeit megérteni, ami nem meglepő, hisz Toldy Ferenc nem sokkal a Balassa-kódex kiadása előtt hal meg, így e korszak irodalomfelfogását alapvetően ő uralja, mint az eredetközösség elvének fő alakja. Az interpretációs szempontra visszatérve, Toldy ugyan lemond a versértelmezésről Balassi esetében, de kortársai ebben nem követik. Az interpretációk iránya kivétel nélkül történetfilológiai, Balassi tényleges életviszonyait próbálják rekonstruálni a versek segítségével. Ám a módszer nem marad reflektálatlan, több szerző is aggályait fejezi ki, hogy lehetséges és tudományos-e ily módon olvasni és értelmezni a Balassi-verseket, vagy jobban mondva lehetséges-e Balassi életét rekonst-ruálni verseiből, ugyanis a korban a prioritás inkább ez.