Egy örökké zárva tartó könyvtárról

In document 2018 . december 72, É V F 0 (Pldal 112-116)

K

RASZNAHORKAI

L

ÁSZLÓ

: A

PRÓMUNKA EGY PALOTÁÉRT

Úgy tűnik, a Krasznahorkai-univerzum súlyosan és rendíthe-tetlenül, csupán a maga törvényeinek engedelmeskedve gra-vitál az irodalmi térben, és e kikezdhetetlen alkotói szuvere-nitás a független gondolkodás és létezés etikáját írja bele az életmű egészébe. A periféria, a margó határvidékén történő berendezkedés nem csak a szerzői autonómia, hanem az ak-tuális irodalmi divatokat következetesen figyelmen kívül ha-gyó szövegek tekintetében is a szabadság megőrzésének egyik lehetséges biztosítéka. Krasznahorkai tehát anarchista szerző, aki e periféria közvetítőjeként társadalmi létezésünk és személyes egzisztenciánk alapjaira kérdez rá; művei azo-kat a fundamentumoazo-kat kezdik ki, melyeket talán csak a leg-merészebbek mertek kérdőre vonni. Prózája a létezés drá-máját úgy fordítja mondatokká, hogy azokból komor fáj-dalommal és lidérces iróniával csendül ki az elesettekkel, a kiszolgáltatottakkal történő szolidaritás felvállalása, hogy aztán ebből a sűrű etikai jelenlétből párologtassa elő az el-vesztett vagy talán sosemvolt metafizikum utáni sóvár és re-zignált vágyát.

És egyre inkább látható az is, hogy Krasznahorkai valójá-ban már első, a Mozgó Világvalójá-ban 1977-ben megjelent elbeszé-lése óta egyetlen szöveget ír. Ezért aztán minden egyes regé-nye, teljesen következetes módon: utolsó regény, amelyet csak azért követ egy mindig újabb és újabb mű, hogy magya-rázza, pontosítsa, jobban láthatóvá tegye számunkra eme Vég elkerülhetetlen szükségszerűségét, hogy ismételten rög-zíteni próbálja a Krasznahorkai szövegek tulajdonképpen egyetlen tárgyát: a széthullás időtlenné dermedt pillanatának szerkezetét. A Báró Wenckheim is egy ilyen nagy, utolsó re-gény volt, amely után azonban már tényleg nehéz volt elkép-zelni bármiféle folytatást, hiszen ebben a jelentékeny műben az önfelszámolás tragikus nevetéssé stilizált gesztusával Magvető Kiadó

Budapest, 2018 88 oldal, 2999 Ft

2018. december 111

szüntette meg magát mind a szétnevetett műfaji hagyomány, mind a transzcendens várako-zások illúziója, mind pedig maga a regény, sőt annak szerzője is.

A Manhattan terv – és ez talán csak most látszik igazán – olyan térképként, terek, útvona-lak (és képek) dialógusaként született aztán meg, amely az új utolsó könyv, az Aprómunka egy palotáért világába vezetett el, ami viszont ismét ezer szálon keresztül szövődik vissza az életmű anyagába. Egyúttal pedig olyan lét- és ismeretelméleti jegyzet, amely nem csupán az eddigi művek filozófiai állványzatát rekonstruálja, hanem – Krasznahorkai egyik jellemző poétikai megoldásával – saját olvashatóságát is eme művészetbölcselet tárgyaként zárja el megismerhetőségének, általában: a megértésnek minden reményét az olvasótól. Az Apró-munka súlyos hallgatásának középpontjában, amiképp csaknem minden Krasznahorkai-írás esetében, a pusztulás nyomasztó és megkerülhetetlen jelenvalósága, a metafizikai hajlékta-lanság antropológiája és ennek művészi megmutathatósága, illetve megmutathatathajlékta-lansága áll. Krasznahorkai univerzumában azonban nem Kant radikális gonosza jelenik meg, hiszen a Rossz nála éppúgy nem ellenlábasa valamiféle transzcendens Jó-nak, ahogyan szövegeiben általában is érvénytelenné válnak a formállogikai ellentétek: egymásba hajlik a nevetés és részvét, szatíra és tragédia, fenséges és banális, a metafizika és a fizika. Műveiben a gonosz sokkal inkább a gnosztikusok demiurgosza, aki közönyös gépiességgel őrli az univerzális lé-tezés anyagát, aki nem csupán lényege ennek a lélé-tezésnek, hanem azonos is vele. Időnkénti felbukkanása – a Herceg az Ellenállás melankóliájában, a kocsikaraván élén utazó jeges arcú lény a Báró Wenckheimben, hogy ne is említsük most a regényeket dúsan behálózó, a folya-matos romlást megjelenítő képeket és eseményeket – csupán a létezés működésének rendjé-re és irányára történő közömbös figyelmeztetés, önmagára utaló ürendjé-res jel.

A Cormac McCarthy regényvilágához fűződő mély filozófiai közösség mellett – gondol-junk csak Holden bíróra a Véres Délkörökből, vagy a Jogász szövegvilágában időnként várat-lan és megmagyarázhatatvárat-lan módon felbukkanó gepárdok és fekete Cadillacek néma, fenye-gető jelenlétének egészen krasznahorkais motívumára – Krasznahorkai gnózisa kapcsán csak azért szeretném még gyorsan megemlíteni Leszek Kolakowski A démon metafizikai sajtókon-ferenciájának jegyzőkönyve című szövegét, mert az nem pusztán az Aprómunka bizonyos szö-vegrészeit előlegezi meg meglepő pontossággal, hanem általában is jellemzi az életmű isme-retelméleti pilléreit.

Az Aprómunka egy herman melvill nevű könyvtáros jegyzetanyaga, aki az író Melville, Malcolm Lowry és az egyén helyét a folytonosan változó építészeti kontextusokban kereső építész-filozófus, Lebbeus Woods után kutatva próbál eljutni művészetük közös sugalmazá-sának megértéséhez, amelyet a maga részéről a romok, a háború, a rombolás, a „magától ér-tetődően sátáni létezés” világállapotának tudatosításában és kifejezésében lát. Ahogy írja, e három géniusz tökéletesen tisztában volt azzal, hogy „a valóság természetes nyelve a ka-tasztrófa.” A könyvtáros nyomozása így a művészet, a gondolkodás és a nyelvi formák egyet-len helyes, mert filozófiai értelemben egyedül érvényesnek vélt lehetőségéhez kísérel meg el-jutni, és aligha kétséges, hogy a kutatásai során kétségbeesetten jegyzetelő férfi ennek kap-csán tulajdonképpen a Krasznahorkai-életmű művészetelméleti kérdéseinek és kétségeinek ars poeticáját fogalmazza meg. Amikor pedig Woodsszal összefüggésben azt olvassuk e jegy-zetekben, hogy alkotásai nem egyszerűen az építészetről szólnak, hanem arról, hogy miképp gondolkodhatunk az építészetről, nos, akkor itt nem csupán az önreflexivitás poétikai eljárá-sait folyamatosan alkalmazó életmű generális önjellemzését látjuk, hanem az Aprómunka

112 tiszatáj

íródó szövegének talán elsődleges tétjével, a „lehetséges-e regényt írni?”, illetőleg a „lehetsé-ges-e megértés?” hermeneutikai problémáival is szembesülünk. Hiszen minden egyes nyom újabb tévút, a Melville-ről olvasott kudarcos monográfiák éppúgy, mint a Másik életébe tör-ténő kontemplatív belehelyezkedés sikertelen kísérlete, továbbá mindezen lehetőségek és kudarcok pontos megfogalmazása is. És még egy pillanatra Woodsnál maradva, akinek apo-kaliptikus városképeiről a szöveg igen érzékletes leírásokat ad. Az „éppen leomló épület”, melynek „felülete már apró darabokban, de az egész még egyben”, „a szétesés előtti legesleg-utolsó” pillanat hanyatlásának rögzítése egyrészt természetesen a Krasznahorkai-univerzum önjellemzéseiként is érvényes vízió, ám óhatatlanul előhívja Petri Összeomlás című, 1967-es programversének döbbenetes képeit a támaszték nélkül maradó „én”, a „Szétesése az épített világnak” ideológiai vákuumáról is. „Vagy inkább nincs egyéb, csak e tolongás? // A nedves, duzzadó tülekedés?” – kérdezi csüggedten Petri verse, és Krasznahorkai életműve mintha az erre a kérdésre adott, hosszan kitartott, igenlő válasz lenne.

Az irodalmi túlérzékenységgel egyébként aligha vádolható Sartre írja valahol, hogy jelen-tős művészet képes csak a bennünk rejlő sötét rög érzékeltetése: nos, Krasznahorkai minden egyes műve épp erre tesz lenyűgöző kísérletet. S ahogy Joseph Conrad The Heart of Darkness című ismeretelméleti expedíciójának végső konklúziója a létezés sötétségének borzalomként („the horror”) történő feltárulkozása, pontosabban, az értelem feltárulkozásának lehetetlen-ségéről szóló tudás sötét rettenete, úgy Krasznahorkai történeteinek mélyéről is a sötétség ugyanezen hangja morajlik elő. Érdekes lenne komolyabban összevetni azt is, hogy a borgesi Bábeli könyvtárral kínálkozó kézenfekvő párhuzam a könyvtáros-hermeneuták kutakodását illetően milyen lényegi hasonlóságok mellett különbözik Krasznahorkai Aprómunkájának in-tencióitól. A bábeli könyvtárosok által elszántan keresett, a könyvtár egészét átlátható struk-túrába rendező, a Könyvtár/Lét értelmét transzcendens középpontként magyarázó Könyvek Könyvének képzete ugyanis ott éppúgy elzárja magát a megismeréstől, s csupán hozzáférhe-tetlenségében mutatja meg magát, amiképp az Aprómunka könyvtárosa által tervezett hallga-tag, önmagába záródó könyvtár is csak örökös távollétként van jelen. Borges alapvetően nyelvi szkepszise és Krasznahorkai alapvetően ontológiai szkepszise itt, a megismerésen túli tudás (conradi) sötétjében tárgyiasul a könyvtár-metaforában.

Az egyetlen mondatból álló mű, a könyvtáros monológja maga is e keresés tétova, tanács-talan ritmusát veszi fel, a nekilóduló szöveg minduntanács-talan megtorpan, pontosít, visszavon, új-ramond, hogy rövidebb-hosszabb kitérők után visszatérjen kiindulási pontjához, s új köröket kezdjen. A kudarc reprezentációja és a reprezentáció kudarca ugyanazon érem két oldala-ként jelzi a létezés és a műalkotás kikerülhetetlen elhibázottságának egymásra utaltságát.

(A könyvtáros gyakorta hangoztatott lúdtalpbetegsége alighanem e hermeneutikai sikerte-lenség, a metafizikai otthonba való eljutás lehetetlenségének groteszk jele, s ebben az érte-lemben közös antropológiai meghatározottságunk szimbolikus betegségtünete.) Ahogy a könyvtáros nyomkövető próbálkozásai során minden közelítés távolodásnak bizonyul, ahogy a monológ nekirugaszkodó nyelvi szekvenciái – a Zénon-paradoxonok mintájára – sosem ér-hetnek célba, úgy válik egyre kétségesebbé a befogadó nyomkövetői, nyomolvasói sikere is az Aprómunka értelmezését illetően.

„Woods rajzai esetében éppen úgy, mint Melville mondatainak esetében – jegyzi le a könyv-táros –, nincs út egy bizonyos ponton tovább a teljes megértés felé, van egy út, persze, a megér-tésben, de ez csak egy darabig tart, ezen csak egy darabig tudsz akadály nélkül haladni, aztán

2018. december 113

jön egy pont, ahol nincs tovább, mert ott már ugranod kellene.” Ez a rezignált belátás termé-szetesen éppúgy vonatkozik a könyvtáros, mint az Aprómunka olvasójának értelmezői korlá-taira. Érdekes viszont, hogy ez a mondat egy olyan oldalon olvasható, amelynek lapalji jegy-zetében a Moby Dickből vett hosszabb idézetnek épp a bibliai Ábrahámot említő részlete sze-repel. Kierkegaard garanciájával ezek összeolvasása a teológiai ugrást, a hitbe történő átlen-dülést juttathatja eszünkbe, ami egyrészt egérutat jelenthet az imént említett hermeneutikai csődállapotból, másrészt pedig, mint a nyelv feladásának, hátrahagyásának gesztusa, az Ap-rómunka egy másik fontos dimenzióját világíthatja meg. (A Melville kapcsán adott leírás az ember tragikus és céltalan méltóságáról pedig talán nem esik távol mindattól, amit a kierke-gaardi Hit Lovagjáról képzelhetünk.)

A könyvtáros ugyanis egy ideális, platóni, Örökké Zárva Tartó Könyvtár létrehozását ter-vezi, amely a „létezés folyamatos katasztrófájának” idején emlékeztetőül, figyelmeztetésképp magasodna a föld fölé, a gondosan és végérvényesen befalazott ajtókon át örökre elzárva az e tudásra vonatkozó kötetetek millióit. (Ironikus, hogy ennek helyszínéül a könyvtáros, telje-sen gyanútlanul, épp az NSA központját szemeli ki.)

Az önnön mauzóleumaként magába záruló Tudás a szókratészi kultúra végének dermesz-tő emlékműve, melynek létrehozása egyébiránt logikusan következik a Krasznahorkai-életmű előző fejezeteiből, hiszen ne feledjük, hogy e kultúra színpadáról nem csak a Báró Wenckheim Tanára vonult ki a maga „gondolkodásmentesítő gyakorlataival”, de már az El-lenállás melankóliája Eszter Györgye is. (Itt szeretném megjegyezni, hogy az Aprómunka tár-sadalomról leváló, majd a bolondokháza falai mögött eltűnő aszociális könyvtárosa számos, a társadalmi térből a perifériára vonuló/szoruló Krasznahorkai-figura rokona.)

Az elzárt, hallgatag tudás monumentuma, amely csupán saját létezéséről ad hírt, ám sem szerkezetéről, sem nyelvtanáról nem tudhatunk meg semmit, egyaránt emlékeztet a már so-kat emlegetett nyomolvasói korlátokra, s hívja fel a figyelmet ama (kierkegaardi?) „ugrás” le-hetőségére. A csupán hozzáférhetetlenségében demonstrálódó Tudás, a nyelvi határokon túli hermeneutikai menedék képzete – hasonlóan a már említett Borges-szöveg önreferens poé-tikai megoldásához – visszaháramlik az Aprómunka szövegépítményére: az Örökké Zárva Tartó Könyvtár (ahogy ott a bábeli könyvtár) egyfajta belső tükörként a szövegegész metafo-rája lesz, az íródó – számos idézettel, allúzióval, hivatkozással telített – szöveg pedig az épülő könyvtárrá válik. Amiképp azonban a könyvtáros nyomozása sem közeledés, hanem távolo-dás a céljától, úgy falazza el magát szinte oldalról oldalra az épülő szövegkönyvtár is a teljes megértés értelmezői lehetőségétől, s kínálja fel végső megoldásként a hallgatásba záruló dás szimbolikus építményét. A létezés katasztrófájának eme védett zónájában ennek a tu-dásnak, pontosabban e tudás puszta létezéséről hírt adó tudásnak lesz őre és hírnöke a szö-vegbeli könyvtáros – úgyis, mint Palotaőr –, aki ezt a feladatot, a megőrzés és a híradás nehéz feladatát testálja miránk, többi könyvtárosokra, aprómunkásokra is.

(A Magvető Caféban 2018. szeptember 25-én elhangzott könyvbemutató szövegének szerkesz-tett változata.)

114 tiszatáj

gravitáltatja verseit Levelek a szomszéd szobába című köteté-ben Dimény H[aszmann]. Árpád. Eltekintve néhány mellék-száltól vagy a Weöres Sándornak, Juhász Ferencnek, Oravecz Imrének, Ady Endrének stb. ajánlott versektől, a könyv mindhárom ciklusában – Levelek a szomszéd szobába, Orso-lyának; Csak fekszel, mint isten bolond eszköze; Én sötét fol-tom – ezek viszik a főszólamot. Versei a szerelem motiválta férfi-nő viszony szinte összes spektrumát érintik: az ábrán-dozást, a vágyódást, a boldog beteljesülést, az erotikát, a csa-ládalapítást, a gyermeknevelést, a féltékenységet, a gondos-kodást, a szakítást és megbocsátást, s természetesen ezek számos egymásba játszó variációját is. A kötet harmadát ki-tevő második fejezetben aztán ehhez társul az apa alakja kö-ré szerveződő másik domináns szál, amit az elmúlás témáját színre vivő versek sora reprezentál. Néhány esetben egyet-len vers keretébe foglalva mindkét témavilágot.

Ahogy azt a Titoktalanítás című versben is láthatjuk: „van olyan titkom, amit önmagamnak se merek / bevallani, mert nincs rá mód, hogy elmondjam, / mert a szó csak azután szü-lethet, hogy feltört íze / a számban”, kezdi a modern utáni lí-ra intellektuális és képi útkeresésének ígéretes, mert egy-mást feltételező lendületével. Majd néhány bekezdés múltán a párjához intézve szavait: „nem hiszek abban, hogy vannak / jók és rosszak, de ettől függetlenül jónak tartom / magam.

például mert sohasem csaltalak meg”. Két sorral lejjebb a be-csatlakozó másik szólam: „tisztességesen élni, mintha / apá-mat hallanám … nőkről, lányokról nem beszéltünk. én már / igen a fiaimmal, ilyenkor … a huncut mosolytól kaján vigyo-rig lassul / bennem az idő, bár lefékezhetném, mert eddig úgy / telt el, hogy féltem, akárhogy döntök, úgy lesz jó. / ta-lán ez az én titkom.” További néhány, erotikával átszőtt be-kezdés után a tisztesség vállalása mellett téve hitet, fejezi be az opust (12–13). Nagy Márta Júlia egy korábbi kritikájára utalva magam is úgy vélem, hogy a diményi versnyelv alap-Erdélyi Híradó Kiadó

Fiatal Írók Szövetsége Kolozsvár – Budapest, 2016 96 oldal, 1800 Ft

In document 2018 . december 72, É V F 0 (Pldal 112-116)