elkapta is a vadásszenvedély, s ez a nyomozóknak tartott több órás eligazításokban tört ki, amikor Péter tüntetően távozott, vissza kellett volna fognia magát. Az illegalitás éveiből tudta mindenki, hogy a titkosrendőrködés Péternek szinte gyerekkori vágya. Számíthatott volna rá, ha csak gesztusokkal is kifejezésre juttatja, hogy alkalmatlannak tartja a titkosrendőrség irányítására, Péter védekezik; akár bele is mar. Ráadásul szovjet kapcsolatait sem ismerte.
Dr. Décsi Gyula áv. alezredes szerint az ÁVH másfél éven át nem hajtotta végre Rajk utasításait.
A kémelhárítást vezető Dékán Istvánt legkésőbb 1947-ben megbízta Péter: világosítsa fel az alosztályvezetőket, nem kell mindenről tájékoztatni Rajkot: „tudatosítani velük, hogy Rajk ellenség”. 1947-ben Brankov is közölte a jugoszláv titkosszolgálat vezetőivel, hogy „Péter nem szereti Rajkot és kevesebbre értékeli, mint a Politikai Bizottság többi tagját. Bár Rajk a közvetlen elöljárója, ő nagyon szívesen megkerüli, amikor csak megteheti, és szívesebben referál Rákosinak, Farkasnak vagy éppen Gerőnek”. Brankov feltételezte, hogy ellentétük a közös illegális munka idejéből ered. Ugyanakkor: „Péter olyan ember, aki a Párt Központi Vezető-ségének, személyesen Rákosinak a bizalmát bírja.” Egyike „a legkipróbáltabb és leg-megbízhatóbb embereknek a Pártban”. De mivel „megszűnt tovább fejlődni”, a párttól patronálót kapott. Ez a Péter Gábor nem tűrhette, hogy Rajk elvette tőlük azt a tizenhat autót, amit nekik kellett volna kapniuk. Ez még semmi. Miután Péterék nem hajtották végre Rajk utasításait, a miniszter a saját embereit próbálta odarakni. A pohár azzal telhetett be, hogy Rajk azt akarta, ne Péter döntse el, hogy ki irányítsa: az ÁVO tartozzék a belügyhöz, ne legyen állam az államban.
Rajknak akadt jelöltje Péter helyére is, mégpedig dr. Villányi András, a gazdasági rendőrség vezetője. Rajk ezzel Péter első számú ellensége lett. (A második talán Villányi, akit feltehetően ő
„csempészett” be az egyik mellékperbe azzal, hogy Szebenyi Endrével „rávallatott” a Rajk-tárgyaláson. Villányit Péter azonnal letartóztatta, aztán halálra ítélték, s kivégezték.)
Ha Rajk jó emberismerő, ha nem övezi ő is fennkölt áhítattal Rákosit, akkor számításba vette volna a titkosrendőrség iránti különleges vonzalmát. Legkésőbb az 1947-es választások, a kékcédulás „nyomozások”, a Pfeiffer-párt likvidálása alatt észrevehette volna, hogy legalább hárman irányítják a politikai rendőrséget: RM, Farkas és ő. Rajk nem mérte fel, hogy lesz-e szövetségese Péter ellen, hogy Péter ereje, hatalma RM erőterében kiszámíthatatlan. Révainak ugyan elpanaszolta, hogy Farkas ellene uszítja Péter Gábort, ám ez kevés. Gyenge oldala volt a szövetségek építése. Azt hitte, elég a meggyőződés, s a párt odaadó szolgálata egyenrangúvá teszi őket. Barátait sem tudta megőrizni (pl. Kádárt). Nem tudjuk, mentségére szolgál-e, hogy egy pártvezetés ritka esetben baráti közösség; a hatalom csúcsán luxus az emberi kapcsolat.
Érthető persze, ha egy belügyminiszter tudni akarja, mi folyik a politikai rendőrségen. Dehogy akart ő a párt vagy RM vonalától eltérő politikát érvényesíteni az ÁVO-nál! Ha ennek a gyanúja fölmerül, RM nem dicséri meg a Magyar Közösség „felgöngyölítése” után, s nem ülhetett volna majdnem két és fél éven át a belügyminiszteri székben. Nyílt sisakkal harcolt, nem volt külön útja, eltérő elképzelése. Pártja hű katonájaként csupán tudni akarta, mi történik a rábízott területen, segíteni akarta a „fejlődést”. Farkas Vladimírnak azt mondta Péter Gábor: Rajk kijelentette, a párt befolyásának érvényesítésére ott van ő, a miniszter!
Rajk nem vette tudomásul, hogy ezen a pályán annak van elsőbbsége, aki szovjet iskolán nevelkedett, akiben legfeljebb a szovjetek kételkedhettek. Péter sikerei – Tömpe András és Rajk félreállítása, Sztálin kitüntető figyelme – különleges orosz kapcsolatot sejtetnek. Erről szinte semmit sem tudunk. Háy Gyula, a nemzetközi kémirodalomra hivatkozva azt írja, hogy Kim Philby (a nyelveket nem tudó) Péter Gábor rábeszélésére vállalta – igaz, hogy az igen szép s
többnyelvű Litzi Friedmann közreműködésével –, hogy szovjet ügynök lesz. Merész állítás, hogy a SZU a műveletlen Péter Gábornak köszönhette a későbbi mesterkémet (állítólag ezt a cambridge-i Philby is cáfolta), ám ha netán igaz is, ez semmire sem kötelezte volna az NKVD-t.
Péter fontos kapcsolata Fjodor Belkin altábornagy, a szovjet állambiztonság kelet-európai elhá-rító parancsnoka. 1946–47-ben Belkin kérésére tettek el láb alól egy Popescu nevű románt. Majd Belkin elkérte a Popescunál talált harminc aranyórát is. Péter az egyetlen nem moszkovita, aki a Szovjetunióba járhatott üdülni. Életfogytiglanra ítélten, 1956 júliusában azt írta: „Kétszer voltam Sztálinnál (aki szeretettel ölelt magához).” S a nett szabómester élvezte RM lekezelő bizalmát is.
Farkasnak sem volt ínyére, hogy Rajk bizalmas ügyekbe kontárkodik, hiszen ő is bizalmi poszton válhatott nélkülözhetetlenné. Minek hát még valaki, aki belelát a lapokba? RM nem szégyellte, hogy kedvét leli a politikai detektívesdiben. 1962-ben az őt bíráló Aczél Györgyéknek azt felelte:
„...a párt első titkárának kötelessége foglalkozni az államvédelmi ügyekkel... kérdezzék meg Hruscsov elvtársat.” Minek akkor oda még egy kerék?
Az 1947-es választás után nőtt Rajk tekintélye; második, harmadik emberként emlegették, s Farkas kezdett úgy beszélni, hogy „Nem ért ez a Rajk a belügy vezetéséhez”, „a belügy nincs a párt kezében”, „Idegen ez a Rajk a pártban”. Magyartalanabbul: Rajk László nem tud fel-melegedni, idegen a párthoz. „Végül pedig egyenesen felhívta Pétert Rajkkal kapcsolatban, hogy
»tartsátok rajta a szemeteket, és ha valami baj van, csak gyere hozzám«.” Péter egy kihallgatáson elismerte, hogy Szücs Ernő 1948 tavaszától „a párt tudta és hozzájárulása nélkül” ellenőriztette Rajkot, s amikor RM utasította őt, hogy ezt hagyják abba, ő nem állította le Szücsöt. Ám a tárgyaláson Péter visszavonta a vallomást, mivel úgy verték ki belőle. De bármikor kezdtek is szaglászni Rajk után, tény, hogy Péter nem kedvelte őt. Előszeretettel hangoztatta is: gyűlöli azokat, akik nem szeretik az ÁVH-t és ezen keresztül a pártot. RM 1956-ban magamentésből is azt mondta: „Farkas Mihály mindenki ellen áskálódott, különösen a mindenkori belügyminiszter ellen.” S ezt mondta Péter Gáborról is. Előreugorva 1948 végére, kiderül, hogy Péter hamarosan szembe került az új belügyminiszterrel is. Neki sem engedett betekintést abba, amit az ÁVH csinált, s amikor Kádár megjegyezte, hogy nehéz vele dolgozni, Péter azt felelte: „érdekes, hogy Rákosi tud vele dolgozni, vele csak az ellenség nem tud együtt dolgozni”. Kádár ebből a mondatból arra következtetett, hogy megrendült benne a bizalom.
A Magyarországon akkor nem divatos népszerűségi listák nélkül is megkockáztatható, hogy „a nőknek tetsző, szép szál magyar ember”, vagyis Rajk legendásnak tartott közkedveltsége valójában szűkebb körben érvényesült annál, semhogy ezzel lehetne magyarázni a sorsát – akár a
„népszerűtlen gnóm”, a „nem magyar” RM ellenpontjaként is.
Rajk nem volt sima modorú ember. A forradalmi lázban égő ifjak, főképp az általa támogatott nékoszisták talán rokon vonásaik miatt is istenítették. (Bátyja, Rajk Endre írta róla: „lobogtak szemében az önérzet, a büszkeség és a makacsság lángjai.”) Az utólagos kegyelet tódított is a legendákon, de el is vett belőlük, hisz mártíriumával kellemetlen helyzetbe hozta az elvtársakat.
Sokan nem kedvelték, ugyanakkor a káderosztály-vezető, idegorvos Szőnyi Tibor őt nevezte a pártvezetés legszimpatikusabb tagjának. Túlzás ugyan, de ebbe a szimpátiába halt bele, ám erről majd később. Amíg a kékcédulás választásokról (1947) nem lehetett beszélni, mondogatták, hogy ő bezzeg törvénytisztelő volt. Pedig e tekintetben sem lényegi a különbség Rajk és RM között.
Kegyetlen kommunista politikus volt mindkettő. Politikai kaliberük összevetése inkább Rajkra nézve hízelgő, hisz a főtitkár (cső)látóköre talán fölülmúlta az övét, s jártasabb volt a hatalmi manipulációkban is. Az akkor pártfunkcionárius Vadász Ferenc (1916) azt mondta róla: – Tiszta,
okos, becsületes ember volt, akitől nem kellett félni. – Viszont Kéthly Anna 1972-ben így emlékezett rá: „Hogyha Rajk került volna Rákosi helyébe, sokkal rosszabb lett volna, nemcsak a szociáldemokrata, de a polgári pártok számára is. Rajk fanatikus kommunista volt, ha szemben álltam vele, szinte sütött szeméből az elszántság, hogy mindenkit megsemmisít, aki útjában állana, ha céljait megvalósítani akarja.” Paul E. Zinner úgy véli: Rákosi és Rajk is „hajthatatlan kommunisták voltak, és ideológiai ellenfeleik megsemmisítésére törekedtek”, ám: „Rajk könnyed volt, szenvedélyes, indulatos, nyílt, őszinte, az ellenőrzött skizofrénia, a sikeres kommunisták e lényeges tulajdonsága távol állt lelki alkatától.”
Gyarló elvtársai inkább Rajk rossz tulajdonságaira, beképzeltségére, kivagyiságára emlékeztek.
Kádár ceruzája is inkább a rosszra járt. Vas szerint „Merev, kiszámíthatatlan volt, hajlott a szektásságra, a kíméletlen politikai túlzásra”. Szántó Zoltán azt mondta, hogy a nagyravágyástól és a hiúságtól mentes volt. Mégis vannak a „kultuszának” meglepetései. Szász Béla megírta, hogy az amerikai újságírók szerint Rajk kísértetiesen emlékeztetett Lincoln Ábrahám szobraira, s épp száz esztendővel később született, mint az amerikai elnök. „Rajk élénk szeme, sugárzó, megnyerő mosolya, nyugodt, kiegyensúlyozott beszéde barátságos bizalmat keltett a legkülön-bözőbb származású és színvonalú kollégák között.” Major Tamás mesélte, hogy Révaiék mellett Rajkék voltak a legnagyobb színházlátogatók, hogy a Nemzetinek Rajk adta a MAC-üdülőt. (Az egyik előadás után Péter Gábor meg akarta hívni Majorékat, de a felesége, Judit mondta, hogy már Rajkékhoz hivatalosak.) Aztán 1948. június 23-án a Nemzetiben Rajk megkapta azt „a köztársasági címeres gyűrűt, amelynek belső felírása kifejezésre juttatja a barátságot és ragaszkodást Rajk László iránt, és amit a Nemzeti Színház örökös tagjai kapnak”. Így lett Rajk a Nemzeti első és utolsó nem színész örökös tagja! Az emlékgyűrű egy tragikus alakítás előlege:
amikor eljött az ideje, büntetésből a Nemzeti színészeinek kellett felolvasniuk ellene a vádiratot a rádióban.
Péter 1956-os beadványában leírja: RM több alkalommal mondta neki: „Nézze, én magával már közlöm, de maga még ne tudjon róla. Majd meg fogja kapni Rajktól is – mégis ő a belügy-miniszter.” „Miért nem lépteti elő magát ez a Rajk? Na, majd én elintézem, hogy maga altábor-nagy legyen.” Felfogható ez a főtitkár fontoskodásának is, de Péter vitathatatlanul úgy értette, hogy az ő helyzete különleges, neki a belügyminiszter formális főnöke: többet megengedhet magának, mint más.
Farkas féltékenysége is nőtt: „Hej, ha én a belügyben maradhattam volna!” S ’47 végén Péter föl-jelentette Rajkot Rákosinál, hogy szándékosan szabotálja a munkájukat. A rendőrséget felügyelő Farkas uszította Pétert, s RM is kedvelte, ha embereit egymással tarthatta sakkban. 1948 áprilisában mégis összeszidta Pétert (Farkas jelenlétében) a Rajk elleni intrikák miatt: vegye tudomásul, mondta neki, hogy Rajk, mint PB-tag és belügyminiszter „felelős az ÁVO munká-jáért”.
Ennek ellenére Farkas két hónappal a dorgálás után jelentést kért vagy kapott Péter Gábortól (aláírás nélkül) a Belügyminisztérium és az ÁVO ellentétéről. Péter inkább az államtitkár Sze-benyi Endrére, mint Rajkra panaszkodott. Az elő nem léptetettek között megemlítette Farkas fiát, Vladimírt is („aki osztályom egyik nagy létszámú műszaki részlegét irányítja”). Azért a lényeget sem hallgatta el: „Rajk elvtárs az ÁVO-n követett politikájával széthúzást kelt. Az államvédelmi osztály fölé ne legyen rendelve semmiféle közbeiktató szerv.”
Ha RM egyetlen rosszmájú megjegyzést is ejtett, a Farkas–Péter kettős vérszemet kapott.
Gyorsan készült egy újabb jelentés. Az előzmények ellenére Farkas ezt elküldte Rákosinak és
Kádárnak. Újból csak Rajk helyettese, Szebenyi volt a célpont, ám a belügyi államtitkárról főbenjáró bűnöket állapítottak meg. Például, hogy nem értékeli a pártot, nem becsüli a Szovjetuniót (mivel „útlevelet ad olyan személyeknek, akikről tudjuk, hogy ellenséges célzattal akarják elhagyni az országot. Nem elégszik meg az ÁVO elutasító véleményezésével, hanem tüzetes magyarázatot kíván jelentéktelen emberek esetében is”.).
A feltehetően július közepén készített jelentésben nincs elvtárs: csak Rajk, Szebenyi, Villányi, Pálffy. S a „beosztott” megállapítja róluk, hogy a Belügyminisztériumban régi kommunista és proli alig található, s panaszkodik, hogy a miniszter semmibe veszi: „...a telefonlehallgatásokat, a cenzúraanyagot, a legbizalmasabb napi jelentéseket kiszolgáltatta Szebenyinek, Villányinak, Pálffynak. Azóta vesszük észre, hogy nem bír számunkra a telefonlehallgatás olyan értékkel, mint addig.” Értsd: Rajk, Szebenyi, Villányi, Pálffy közül valaki áruló. Másfél év múlva egyi-kőjük sem él. A folytatás Rajkról: „Heteken keresztül kérte az összes B-emberről (bizalmi ember, besúgó – P. Á.) szóló név szerinti kimutatást... Napokon keresztül az aktatáskájában volt, hurcolta színházba, lakására, hivatalába a mi két és fél évi nehéz munkánk eredményét. A nyomozás befejezése előtt behozatott embereket, például Pálffyékkal Almássy altábornagyot és Szilágyi ezredest, éjjel-nappal verette őket, de semmit nem tudtak kihozni.” S végül: „állandóan érdeklődik, ki informálja az oroszokat.”
Az előzményekhez tartozik még, hogy májusban, nem tudni, miért, RM elküldte Rajkkal a Szovjetunióba nyaralni Kádár Jánost: az oroszul ugyancsak nem tudó nagy-budapesti titkárt adta a belügyminiszter mellé „kísérőnek”. Csúnyábbá vagy érthetővé teszi a történetet, hogy Rajk és Kádár barátnak számított. Szívesen sakkoztak, pingpongoztak, s akár üdülhettek is együtt.
Amikor 1954 nyarán a börtönben papírt-ceruzát adtak Kádárnak, hogy írja le a véleményét a halott Rajk Lászlóról és a Rajk-ügyről, a nyaralást (a barátságot) sem említette. A dokumentumot közreadó Hajdu Tibor szerint: „A fogalmazás tömörsége, az előadás világossága, logikája arra vall, hogy Kádár János gondolatait sokat foglalkoztatta egykori barátja és elvtársa sorsa és egyénisége.” Nem utolsósorban önmaga miatt, mert amint írja: „az én ügyem is alapjában a Rajk-ügy vágányain gördült előre”.
Kádár eljutott a katartikus megállapításokig, ám ha feljegyzéséből az 1948-as Kádárra és a pártra próbálunk következtetni, Janus-arcúvá válik a kép. Kádár, aki részese volt Rajk halálának, s ezt nem bocsátotta meg a halottnak, 1954-ben ilyesmiket (is) írt róla: „Elméletileg képzetlen, sőt gondolkodásában soviniszta és fasiszta teóriák hatása is tapasztalható volt.” (Szemére veti, hogy Pécsett azt mondta: előbb magyarok vagyunk, azután kommunisták, kisgazdák vagy más pártiak.) S „szenvedélyesen szeretett sokat és kioktató hangon beszélni. Rossz, hatalomvágyó, büszke, sértődékeny, fölényes természete és modora volt”. (RM azt mondta Péternek: „Mit tudott ez a Rajk maguknál esténként 3-4 órát beszélni, amikor itt a titkársági ülésen alig hallani a hangját?
Igaz, itt nála képzettebb emberek vannak.”)
Kényszerből, emberi esendőségből vagy hatalmi ambíciókból, a maga idején bírálatok tömege érte az elátkozott Rajkot. Feltehető, hogy (elv)társai ugyanígy beszéltek volna bárkiről, akit bekergettek az egérfogóba. Néhányan utólag is összehordtak mindent, ami terhelő lehetett rá nézve. Azok sem ríttak ki e sorból, akik addig hallgattak „Rajk mellett”. Bélyegei között szerepelt, hogy bőbeszédű, hogy szófukar.
Kádár leírta, hogy 1946-ban felkereste őt a közigazgatási osztályról dr. Zöld Sándor és Széll Jenő, hogy a főtitkárhelyettes Rajk goromba, nem irányít: mintha kicserélték volna. Ugyanekkor a külföldi rádiók és újságok rákezdték, hogy a pártvezetésben az ún. moszkvai és a hazai szárny
harcol egymással, s a magyarok vezére a „nemzeti érzésű Rajk”. Legfeljebb béljóslás alapján bélyegezhették őt nemzeti érzésűnek, hisz nacionalizmusának sem jele, sem bizonyítéka. Vas Zoltán szerint az erdélyi Rajk a kitelepítendő németek helyébe székelyeket, csángókat akart hozni, s emiatt RM romantikus magyarkodónak nevezte. Révai pedig Rejknek gúnyolta, és megpendítette, hogy őt is kitelepíthetnék. (Ez a névferdítés föltűnik a pörben is!) RM, 1962:
„Rajknak nem volt külön vonala. Nem volt ő olyan nagy politikai koncepció. Volt bizonyos lappangó elégedetlenség a moszkvaiak, ahogy mondták, a moszkoviták és az itthoniak között.”
Tehát azt, hogy Rajk véleménye bizonyos kérdésekben eltért az ő álláspontjától, utólag maga is lényegtelennek ítélte.
Visszatérve Kádár írásához: „1947 őszén Rajk László a pártvezetőség tudta és hozzájárulása nélkül kiad káros rendelkezést, mely a rendőrségen lévő pártszervezeteket hatalmi szóval feloszlatja. Ez a rendelet elsősorban az MKP-szervezeteket sújtja, mert a többi pártok jelentéktelen számú rendőr párttaggal rendelkeznek.” A nyelvtani sutaság talán a hamis nyelv botlása, ám a rendőrségi pártszervezetek feloszlatása vádpont a bíróság előtt is (a Pálffy György elleni vádiratban pedig a honvédségi pártszervezetek feloszlatása) szerepelt.
Soproni János (1912) mondta: – Egy alkalommal rendőri aktívára hívtak a pártközpontba bennünket. Farkas és Rajk mellett még Révész Géza ült az elnökségben, s Rajk arról beszélt, hogy nem helyes, ha pártszervezetek működnek a rendőrségen. Felszólalások hangzottak el mellette is, ellene is, mígnem Farkas közölte: nem érdemes ezzel az időt húzni, párthatározat van a megszüntetésre.
Kovács István (1911) szerint nem volt ilyen határozat: – Barátságunk ellenére elítéltem, hogy Rajk feloszlatta a rendőri pártszervezeteket, erről csak az újságokból értesültem. Mivel a szervezés hozzám tartozott, PB elé vittem a témát, és a testület, velem értve egyet, az újjászervezéséről döntött. Ez volt az első komoly vitánk, ezért is emlékszem rá pontosan. Az tehát, hogy Farkas jóváhagyta az intézkedést, sőt támogatta, nem lehet igaz; Rajk a PB-ülésen nem hivatkozott Farkasra, pedig nem volt szégyellős, vitatkozott is, hogy belügyminiszterként erre a lépésre joga volt – de nem a szervezés tudtán kívül, állapította meg a PB. Mindezt évekkel ezelőtt leírtam.
Hegedüs András 1948-ban még messze volt a csúcstól: – Rajk óvatos volt. Elképzelhetetlennek tartom, hogy a feloszlatást ne tudta volna a területet felügyelő Farkas és Rákosi. Lehet, hogy Rajk megbeszélte velük, s úgy gondolta, ezután felesleges formai határozatot hozni. Önkényesen ő nem csinált ilyesmit.
Farkas Mihály 1949 nyarán azzal vádolja az általuk már halálra ítélt Rajkot, hogy a pártszervezetek feloszlatását háromszor vitte PB elé és háromszor dobták vissza, végül megkérdezésük nélkül, puccsszerűen oszlatta fel őket, és „amikor észrevettük, akkor a parancs már 34 vezető rendőrtiszt kezében volt és visszavonni nem lehetett”. El nem mondott beszédében önkritikusabb: „Merevek voltunk a hibákkal szemben és azok jelentőségét gyakran eltúloztuk...
Mikor Rajknak szemére vetettük, hogy Rajk elvtárs, hogyan tehettél ilyet, hiszen jól tudod, hogy mi ezzel nem értünk egyet, azt mondta, csak így lehetett megakadályozni, hogy a többi pártnak se legyen a rendőrségen pártszervezetük. Mi ezt akkor komoly hibának tartottuk és később már gyanú-oknak.”
A honvédségnél kísértetiesen ismétlődött a feloszlatás, és az az értekezlet is, amiről Soproni beszélt. Király Béla is ott volt egy ilyen tanácskozáson. Tény, hogy a szent pártszervezetekhez
egymagában senki sem nyúlhatott, főképp nem az erőszakszervezeteknél. Közvetlen nyoma még sincs a feloszlató határozatnak. (Király Béla: „A PB 1948. február 22-én határozta el a honvédségen belüli pártszervezetek feloszlatását és a Kossuth-körök felállítását.” Ám ezen a napon nem is volt PB-ülés. 19-én még a belügy megerősítése volt a téma, 21-én és később pedig már a pártegyesítés.) Közvetett bizonyíték viszont van. Az államvédelmi bizottság katonai albizottságának 1948. szeptember 22-i ülése – Farkas jelenlétében – kimondta: „Ma már meg lehet állapítani, hogy a KV hibát követett el, amikor a rendőrségben működő pártszervezetek felosztása után lényegében a hadseregben is a pártszervezetek feloszlatásának útjára tért.”
Vagyis példának tartotta a feloszlatást! Farkas iratai között is található egy 1948. júniusi javaslat az önálló rendőrségi pártszervezet visszaállítására. Ebben megállapítják: azért szüntették meg azokat, hogy megakadályozzák a jobboldali szociáldemokrácia befolyását a rendőrségre. Mivel ez a veszély megszűnt, vissza kell ezeket állítani. (Az ÁVO-t nem érintette a feloszlatás. Náluk nem volt kiebrudalható párt: 1839 ávósból 1819 volt kommunista párttag az egyesülés előtt is. A maradék húsz között lehetett egy-két díszpinty, pl. Péter Gábor kisgazda helyettese.) A Rajk-ügyről 1954-ben készített belügyminisztériumi jelentés megállapított ténynek nevezi, hogy a honvédségi pártszervezetek feloszlatását a Politikai Bizottság jóváhagyta.
Kádár feljegyezte: 1947 vége felé „Simon Jolán telefonon felhív [Péter felesége, s RM titkárnője – P. Á.], hogy Péter Gábor súlyos betegen a lakásán fekszik és kérik, látogassam meg. Ott Péter Gábor (Simon Jolán asszisztálásával) Rajk és Villányi... ellen súlyos kirohanásokat tesz, melynek az a lényege, hogy Rajk szándékosan megakadályozza az ÁVH [még ÁVO – P. Á.] munkáját, Rajk ellenség” – állítja Péter Gábor Kádár Jánosnak 1947 végén!
Kádár feljegyezte: 1947 vége felé „Simon Jolán telefonon felhív [Péter felesége, s RM titkárnője – P. Á.], hogy Péter Gábor súlyos betegen a lakásán fekszik és kérik, látogassam meg. Ott Péter Gábor (Simon Jolán asszisztálásával) Rajk és Villányi... ellen súlyos kirohanásokat tesz, melynek az a lényege, hogy Rajk szándékosan megakadályozza az ÁVH [még ÁVO – P. Á.] munkáját, Rajk ellenség” – állítja Péter Gábor Kádár Jánosnak 1947 végén!